Kupi 5. fejezet - Xénia, a bulikirálynő

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Kupi 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Kupi 4. fejezet

Olívia felállt a guggolásból és mosolygott. Henriett úgy gyanította, hogy rá, mint egyfős közönségre nagyobb hatással volt a rövidke akció, mint a benne résztvevő lányra.

A férfi a ruhájáért nyúlt.

– Maradhatsz, majd mindjárt felmegyünk! – szólt rá Olívia.

– Nem biztos, hogy ezután sikerülne még egy…

– Olyan rossz volt? – játszotta a lány a sértődöttet.

– Éppen hogy nagyon kicsavartál.

– És nem nézed ki belőlem, hogy újra kicsavarlak? Lesz ott még egy újabb adag is, ahonnan ennyit előhoztunk!

A férfi az órájára nézett, hitetlenkedve csóválta a fejét. Úgy tűnt, hogy az eddig eltelt 5 perc aránya a hátralévő 55 perchez mégis segítette meggyőzni a lány igazáról.

– Csinálunk egy puncisat is. Jó? – biztatta Olívia, ám ez a mondat már feleslegesnek bizonyult, mert a pasi az egyik fotelhez sétált, és meztelenül beleülve várakozott a szabad szobára.

Henriett zavara már rég elmúlt, inkább bosszantani kezdte a felállás, és ennek a kettőnek a közömbössége; figyelembe se, vették, hogy két-háromlépésnyiről bámulja őket.

Olívia a pult takarásában belekortyolt valami színtelen italba, de ő sem öltözött fel, csak összefogta a ruhákat, és a férfivel szemközt foglalt helyet. 
– Megmutatod a puncid?

– Még láthatod eleget – mosolygott a lány, s lábát kétoldalt feltette a párnázott karfára.

– Nem akarsz az ölembe ülni?

Erre már nem is válaszolt, csak átült a férfihez.

Henriett jól látta, hogy a fallosz ismételt keményedésbe kezdett. Olívia is észrevette:

– Látod? Mindjárt újra indíthatunk – húzta az őszülő fejet a melléhez. Nem sokáig tartott az idill: Partnerének hátat fordítva, félig a hasára ülve, széttett lábbal helyezkedett el, és lenyúlva simogatta a feltámadó farkat. Minden mozdulattal magához húzta, így egyúttal a saját punciját is kényeztette.

Henriett a saját testén érezte minden egyes érintését, pedig nem is a nemi szerveket figyelte, hanem Olívia selymesen zuhanó haját Ismét olyan előérzete támadt, hogy a lány csak szerepet játszik, begyakorolt jeleneteket fűz egymás után, és gondolatban másfele jár. Ő viszont minden idegszálával ott volt, minden sejtje átélte az élményt, és Olíviánál százszor erősebben kívánta elnyelni a kemény falloszt. Fogadni mert volna – s akár az egyetlen mini-ruháját tétnek feltenni –, hogy ez az akció is 5-10 percig tart, és „ezek nem fognak már szobára menni.” Elképzelte, hogy odamegy, és beigazítja a férfi farkát a barna lány apró köröket leíró puncijába, de sejtette, hogy ezen a helyen nem illik beleavatkozni mások szórakozásába.

A lépcső felől elfojtott beszélgetés hallatszott, majd megjelent egy nagydarab férfi, s nyomában az a csaj, akit Henriett látott már korábban, amikor valamiféle buliból taxival visszahozták. – „Ő lehet Xénia?” – Mindkettőjük tekintete a meztelen testekre tapadt.

– Nem is mondtad, hogy itt is lehet – jegyezte meg szemrehányóan, a kis lépcsőzéstől fújtatva a férfi. – Nem kellett volna felmásznunk…

– Mert nem lehet! – csattant Xénia hangja.

Emezek látszólag nem foglalkoztak az új szereplők színrelépésével, csak Henriett érezte kényelmetlenül magát, amikor a nagydarab férfi hosszasan őt nézegette.

Olívia hirtelen megemelkedett, ám nem azért, hogy magába eressze az esdeklő farkat, hanem fel is állt, és kezét a partnere felé nyújtva megszólalt:
– Gyere, felmegyünk, kipróbáljuk ágyon is!

Miközben elnyelte őket a lépcsőforduló, Xénia is kikísérte a vendégét, és eltűnt az oldalsó ajtó mögött.

Henriett egyedül maradt a tágas helyiségben. Végre bátran megnézhette a bugyiját, maradt-e árulkodó jele az imént megtekintett előadásnak. – „Hm, igen.” – Betudta annak, hogy ő még kezdő, minden apróság hatással lehet rá, nem úgy, mint a rutinosnak számító Olíviára. – „Lehet, hogy én eddig összesen sem szexeltem annyit, mint Olívia egy hét alatt… és nem is csak 1 hete csinálja…” – nézett felfelé számolódva, mintha képes lenne bekukucskálni a mosolygós lány szobájába, ahol néhány perc alatt újra ki lesz csavarva a pasi.

Xénia frissen és illatosan érkezett vissza, haját szökőkútként fonta egy copfba a feje tetején, egzotikus arcán kissé eltúlzott smink emelte ki az egzotikus vonásokat. Áttetsző, feszes tangája többet mutatott, mintha egyáltalán nem húzott volna bugyit, felül pedig egy – bizonyára méregdrága – szakadozott top, amely a válláról lecsúszni készült, és amelyből úgyis minden irányban kikandikáltak a mellei.

Leült Henriettel szemközt, széttett lábbal, fejét hátrahajtva, szemét lehunyva.

– Maya vagyok – szólalt meg, mintha a mennyezetnek mondaná.

– Henriett… – válaszolt a meghökkent lány. – De azt hittem, te Xénia vagy…

– Az vagyok – hagyta rá az enyhén ferdevágású szemű, duzzadt ajkú Xénia. Lába között precízen kirajzolódott még a kitüremkedő, puffadt csiklója is.

– Találkoztunk már délután – próbálkozott társalogni a szőke lány –, akkor érkeztél meg egy buliból.

– Ja.

– Nagyon fáradt lehettél. Kipihented már magad?

– Úgy nézek ki?

– Nem.

– Na, ja.

– Valami nagy buli volt?

Xénia nem felelt, csak alig észrevehetően megrántotta a vállát. A mozdulattól lecsúszott az instabil top, és akár egy lepel, a derekáig omolva szabaddá tette a lány egész bal oldalát. Nem foglalkozott vele.

Henriett elhatározta, hogy tesz még néhány kísérletet:

– Sokan voltak?

Már éppen a következő kérdést fogalmazta magában, hátha valamivel szóra bírhatná a kimerült lányt, amikor az váratlanul kinyitotta a szemét, és hunyorogva-pislogva ránézett:

– Tizenketten.

– Az rengeteg! – szörnyülködött Henriett.

– Nekem mondod? – Mintha egy bágyadt mosoly futott volna át Xénia száján.

– Most akkor Mayának vagy Xéniának hívhatlak? – próbálta a szőke lány másirányba terelni a beszélgetést, nehogy tolakodónak tűnjön már a legelső alkalommal.

– Ahogy tetszik, az egyik az igazi nevem, és azon keresnek, ha buliba hívnak, mert úgy ismernek. A másikat meg itt használom, a betérő vendégek ezt tudják.

– Gyakran hívnak buliba?

– A „buli” kifejezés nem fedi a valóságot, de nevezzük bulinak… Gyakran, mert más nem vállal be sok pasit, és én akciósan számolok. – Megigazította a másik melléről is lecsúszni készülő, szakadt felsőt. – Azt mondom a fasziknak, hogy mindegy, hányan vannak, nem tartunk létszámellenőrzést, hanem óradíjam van, ami megfelel óránként öt menetnek. A többi már rajtuk múlik. Hamar ki szokták számolni, hogy kényelmesebb lenne ötször egy-egy órát eltölteni kamatyolással, mint ötöt belezsúfolni egyetlen órába, de ha minél többen vannak, akkor annál gazdaságosabb. Arra is rájöttek, hogy egymás látványa is doppingolja a résztvevőket, és amíg nyugodt körülmények között egy pasi óránként jó, ha kétszer elélvez, csoportban nem ritka a három-négy menet per farok.

– És megéri?

– A pasiknak meg, mert felét vagy negyedét fizetik, mintha eljönnének.

– És neked?

– Különben nem csinálnám – hangzott a magától értetődő válasz. – Két órára többet tejeltek, mintha itt 10 órán keresztül nonstop nyomtam volna, lépcsőn fel, lépcsőn le, lépcsőn fel… És ez extrának számít, csak annyit adok be a közösbe, mintha két menetem lett volna. Nem mindegy!

– Hogy bírtál tizenkettővel?

– Nem sok aktivitást igényelnek. Csak tedd szabaddá a lyukaidat, és szép rendben váltogatják egymást! Kettesével számolhatsz átlagban, és maximum 4-5 perccel, úgyhogy legalább félóránként sorra kerül minden farok valahol, de ha valamelyik kihagy egy menetet, egy másik már a helyére is lép… Az igazi szenvedés pedig nem ez, mert nem sok dolgod van, hanem visszafelé a taxiban úgy kell ülni fél combon, mint akit frissen műtöttek aranyérrel.

– Régóta csinálod?

– 14 hónapja vagyok itt… – válaszolt Xénia elgondolkozva. – Azóta üzletszerűen.

– És azelőtt?

– Te aztán kifaggatsz ám rendesen! Azelőtt hobbiból is előfordult néha-néha.

– De én ezt a csoportost kérdeztem…

– Tudom, és arra feleltem.

– Hm?

– A koleszban néha elkaptak a srácok, két barátnőmet meg engem, persze mi is benne voltunk, nem állíthatom, hogy ne lettünk volna besózva. – Megtámasztotta a fejét és lehunyta a szemét, mint aki folytatni szeretné a pihenést, és részéről befejezettnek tekinti az oktalan diskurzust…

Csengetés törte meg a csendet.

– Beengeded? – sóhajtott Xénia. – Ha úgy látod a képernyőn, hogy gyanús, akkor ne nyisd ki és ne szólj semmit, csak gyere vissza! – figyelmeztette Henriettet.

A szőke lány hangtalanul osont a bejárati ajtóig, a meglepően éles képet mutató kijelzőn egy homlokába húzott sapkájú, 18 év körüli srác vigyorgó fejét látta. Semmi gyanús. Beeresztette.

A fiú otthonosan lerúgta a boka felett érő, tépőzáras cipőjét, kibújt a kabátjából, a sapkát a széles zsebbe gyűrte, majd végigmérte Henriett sárgaruhás alakját, elidőzve a dekoltázs örvényénél.

– Ejha! Jó kis gyömöszölnivaló csajszi vagy! – Engedte előre a lányt, és félretartotta a fejét, mintha le akarna hajolni, alulról is megvizsgálni a szőkeséget. – Mutasd az utat, majd követlek!

Henriett görcsösen lépkedett, lábai sehogy sem engedelmeskedtek, magán érezte a pimasz tekintetet.

Nem tévedett.

– Micsoda popó! – hallotta hátulról. – Megpakolnivaló.

A srác meglátta Xéniát, aki eddigre összezárta a combját és eligazgatta a csintalan ruházatát.

– Áh, Maya! – üdvözölte, és lehajolva két puszit nyomott a lány arcára, közben bekukucskált a szakadt felső alá. – Úgyis el akartam kérni a számodat, mert név nélkül mentettem el, és nem tudom, melyik vagy te. Furán jönne ki, ha tévesen másvalakinek mondanám, hogy „figyu, Maya, lenne itt hat kanos farok, amit le kellene rázni…” Hihi!

– Ezért jöttél? – Xénia arca csupa kedvesség. – Mondd a számod és megcsörgetlek!

– Mást is szeretnék.

– Mondd ki!

– A kiscsajszi újdonság? – biccentett Henriett felé.

– Ja. Ő is választható.

– Még sorra kerülhet… hihi… de először veled egy mártogatást, mert utálom, amikor tülekedni kell.

– Haha! – Xénia is felnevetett. – Akkor minek társulsz a haverjaiddal?

– Csakis a kedvükért, mert nélkülem annyira gyámoltalanok lennének – felelte a srác ártatlan képpel, és a markába rejtve pénzt adott át a lánynak.

– Felmegyünk egy órára – nézett Xénia Henriettre. Megkerülte a pultot, és feltűnés nélkül eltüntette a szolgáltatás ellenértékét.

– Ne félj, majd jövünk! – A srác egyszerűen benyúlt a sárga ruhába, és megmarkolta a szőke lány egyik mellét. – Még találkozunk!

Folytatása következik!

Az égben lebegők

B-vel a föld körül

B utazása a fellegek közt. (Repülő nélkül.)

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

********************************************************************************

Talán valamicskét sikerülhetett megsejtenem abból, mit látnak a föld felett több száz méterrel elvitorlázó sasok, amikor kiálltam a sziklameredély szélére. A táj képeskönyvként nyílt ki előttem, ahogy végigpillantottam az üde zöld vidéken, abból a természetellenes magasságból, ahonnan ember ilyen jó kilátásban maximum valamilyen közlekedési eszköz segítségével részesülhet. De itt nem.

A hatalmas sziklatornyok kinyújtott ujjakként törtek a magasba. Mintha csak egy Mount Everestnyi titán akart volna a felszínre evickélni a Pindosz-hegység eldugott szegletében, de végül csak felfelé törő ujjai szakították volna át a felszínt.

Stilszerű. Ahogy ott álltam és végighordoztam tekintetem a zegzugos, az erózió foga által ezernyi helyen megcsócsált hegyrengeteget, tökéletesen meg tudtam érteni az ókori görögöket, amiért azt hitték, ezen hegyek csúcsain lakoznak az istenek. Messze jártunk a tengertől... már amennyire persze Görögországban bárhol is messze lehet kerülni a partoktól. Olyan messze, ahova a hajós görög népből legfeljebb a birkáikat, kecskéiket terelgető pásztorok merészkedtek kifejezett gyakorisággal. És ha már itt tartunk, egy olyan nép, mely vagyonát és dicsőségét a hajózásra, kereskedelemre, kalózkodásra és tengeri csatázásra alapozta, kicsi a valószínűsége, hogy felgyűrné az ingujját, nekiveselkedni az olyan meredélyeknek, amiket a Pindosz is tartogat. És nem csak azért, mert a görögök akkor még nem ismerték az inget.

De ha mégis felmásztak volna ide, olyan látványban lehetett volna részük, mint csak a madaraknak. Vagy az isteneknek, ha valakinek van akkor egója, hogy a természetfeletti lények helyébe képzelje magát. Nekem biztosan nincs. De sas vagy isten, semmit nem számított, ha egyszer a kimerítő felfelé caplatás után végre elmerülhettem ebben a csodálatos látványban. Hosszú, nehéz gyaloglás, de megérte.

Gondolná az ember, ennyi az egész. Gyönyörű a kilátás, de nincs olyan épeszű homo sapiens, aki másért küzdené ide fel magát, mint a panoráma, a testedzés, vagy a kihívás, hogy ezt a nehézséget is leküzdötte. Elvégre Edmund Hilary is azt mondta, azért akarta annyira megmászni az Everestet, mert ott volt. Mert még nem járt ott senki. Hát akkor nyomás neki.

De lehet, csak én gondolkozom úgy, mint az ógörögök. Tévedésem bizonyítására pedig nem is kellett mást tennem, csak megfordulnom, vagy hátra pillantanom vállam felett az égbe meredő sziklaujj zsebkendőnyi tetőplatójára. Már legalábbis arra, ami a látszott belőle. A hegy ugyanis nem ért véget ott, ahol a természet alkotta kő elfogyott. Az ember utána fogta magát és folytatta. Bár nyilván nem ez a gondolat vezérelte azokat, akik szinte teljesen beépítették a hegytetőt. Sőt, biztosan nem, hiszen azok a világtól elvonulni szándékozó remeték, akik bevették magukat ide, Thesszália mélyébe, a legkevésbé sem a természet művét akarták folytatni. Sokkal inkább közelebb kerülni Istenhez.

Amikor a kereszténység meghódította magának ezt a vidéket, itt is, mint a keletebbi tájakon, a legbuzgóbb hívek elkezdték keresni azokat a világtól elzárt helyeket, ahol egymagukban csak a Mindenhatóra tudnak koncentrálni. Keleten erre megfeleltek a sivatagok, ahol a kutya se jár, vagy egy magas oszlop, aminek a tetején gubbasztva még térben is valamivel közelebb lehetett kerülni a Fennvalóhoz. Hellászban meg adták magukat a tengerből élő népség által javarészt elhagyatott hegyvidék barlangjai. Majd pedig, pár évszázad múltán, a középkor derekán, felfigyeltek ezekre a sziklatornyokra. Keleten állítgassák csak az oszlopokat, bár akkoriban már réges-rég nem volt szokás, nekik itt voltak a természet, vagy Isten, alkotta sokkal nagyobbak, melyek mintha egészen az égig nyúltak volna. Innen kapták a nevüket is. Meteorák. Az égben lebegők.

És valóban, ahogy ismét a sziklaperem felé fordultam, megint elfogott az az érzés, mintha nem is lenne alattam talaj, csak függnék a semmi magasában. James Cameron akár itt is forgathatta volna az Avatar-film lebegő hegyes jeleneteit, ha azt már korábban a dél-kínai karsztvidék nem stipi-stopizta volna le. Épp úgy megfelelt volna.

Csak egy dolog nem hagyott már nyugodni. Oké, megvan az indok. Itt tényleg közelebb érezheti magát az ember Istenhez. Amellett meg, ha profánabbul gondolkodunk, védhető hely is kevés jobb van a világon, mint egy szinte szálegyenes falú sziklatorony. A görögök pedig, akik erődjeiket az általuk belakott dimbes-dombos, néhol meredélyes táj legmagasabb pontjai közül választott helyszínre pakolták, elég csak megnézni bármelyik ókori polisz fellegvárát, vagy Santorini városait, ezért a helyért megnyalták volna mind a tíz ujjukat. Csak azt sajnálhatták, hogy nincs közelebb a tengerhez. Ide elég feldobni egy kisebb katonai egységet és az egy sereget is visszaver, ami a nehezen járható feljáraton toporog fel libasorban. Thermopylai reloaded.

A görögöknek pedig bőven volt ki ellen védekezni. Még ha a többi görögről, a többi poliszról nem is beszélünk, jöttek ide perzsák, kelták, rómaiak, szlávok, nyugati keresztesek, de még a Meteorák megépülése után is meghívta magát ide a török pár száz évre. Igaz, a szerzeteseket ez különösebben nem érdekelte, hiszen a toleráns ottománok alatt élték fénykorukat az ide épített kolostorok.

Na de felmerül egy másik kérdés is. Egy igencsak földhözragadt kérdés, de hát a szerzeteseknek is kell ilyesmivel foglalkozniuk, hacsak az Úr nem áll be hozzájuk napszámba segíteni. Márpedig ezt elég valószínűtlennek tartom. Nevezetesen az, hogy mégis hogyan hozták fel az építőanyagot a hegy csúcsára. Nehezen tudom elképzelni a csuhás barátokat, amint óegyiptomi építőmunkások módjára vonszolják fel a sziklatömböket az emelkedőn. Errefelé pedig az se működhetett egykönnyen, hogy a hegy ormát bontják el, kifaragva belőle azt, ami kell. Az se lehetett sokkal könnyebb munka, plusz, hova teszik a maradékot? Ha ledobálják a hegyről, még fejbe találnak valakit. Az meg hogy nézne ki, ha az életüket a szeretet istenének szentelő barátok agyoncsapnak valakit egy lebontott kődarabbal. Még ha csak véletlenül is.

De hát nem kell mindig mindent tudományosan megmagyarázni. Főleg amikor itt áll az ember egy olyan szabályosan égbeszökő sziklaujjnak a tetején, ami természetes körülmények között ritkább, mint a hupilila jávorszarvas, az Isten közelébe törekvő kolostorok körében, mindenki hagyhat egy kis teret a misztikumnak, a rejtélynek és a megmagyarázhatatlannak.

Ez a hely akkor sem veszít a szépségéből, gondoltam, miközben ismét a napsütés által glóriába vont látképet szemléltem. Sőt, még egyfajta sajátos varázst is kap.

Feljebb húztam kabátom cipzárját a magasban lengedező hűvös szél ellen és keresztbe fontam karjaimat, hogy védjem magam, hátha így még kibírok néhány percet, amíg gyönyörködhetek a látványban. De volt, aki ezt másképp tervezte. És ez alatt kivételesen nem a Mindenhatót értem, hanem az a vidám kis energiabombát, aki a következő pillanatban a nyakamba vetette magát.

- Hé, hé, hé! - tántorodtam meg kacagva. - Majdnem feldöntöttél - néztem óvatosan túl a sziklaperemen.

- Az a cél - kacagott Katyerina is, majd megcsókolta fülcimpámat. - Bár nem úgy. - Azzal keze villámgyorsan combjaim közé siklott.

- Hé! - tompult hangom ezúttal suttogássá és megragadtam barátnőm csuklóját, miközben megfordultam, hogy szembenézzek vele, miután ő lemászott a hátamról. - Mégiscsak egy kolostorban vagyunk. Pláne, hogy te vagy az ortodox, nem én.

- Persze - vont vállat az orosz szőkeség, majd huncutul elmosolyodott. - De a szálloda nincs messze - fogta meg a kezem, majd rám kacsintott. - És az ágy nincs megszentelve.

- Javíthatatlan vagy - csóváltam a fejem kuncogva.

- De te így szeretsz, nemde? - puszilta meg lopva a szám.

- Honnan veszed, hogy szeretlek? - somolyogtam.

- Jó, elnézést, pajti - váltott a kapcsolatunkat jobban leíró hangnemre. - Akkor így szeretsz jobban a bugyimban turkálni.

- Ha te mondod - kacagtam, ő viszont nem válaszolt, csak ismét kézen fogott, én pedig engedtem, hogy a kijárat felé vezessen, majd azon túl, egyértelműen, a szálloda felé vegyük az irányt.

***************************************************************

Plusz illusztrációs videó itt.

Ha tetszett, látogass el B-vel és Katyerinával egy másik, bár más vallás által szentnek tartott helyre: Avaloni éjszaka

Smallville 11. évad I. rész - Őrző 3. fejezet

Előzmény: Smallville 11. évad I. rész - Őrző 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Smallville 11. évad I. rész - Őrző 2. fejezet

Folytatása következik!

Kupi 4. fejezet - Vendégek érkeztek

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Kupi 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Kupi 3. fejezet

A lépcsőn jutott eszébe, hogy a házirend szerint a szobáján kívül csak mini-ruhában, vagy bugyiban-melltartóban mutatkozhat, ezért visszament, és levetkőzött.

„Szobám…” – ízlelgette a szót. Tekintete elhomályosult, egy meztelen pacát látott a tükörben.

Otthon 15 éves koráig nem volt saját szobája, két öccsével kellett osztozni a 12 négyzetméteren. Csak egyetlen szögletet mondhatott magáénak, egy jelképes határvonallal körülvett sarkot. Később egy kamraszerű helyiség átalakításával saját szobához jutott, ez a kuckó jelentette számára a tárgyiasult otthont, és a vizes falakra, a recsegő padlóra gondolva most mindent idegennek érzett.

Könnyben úsztak az utazótáskában heverő ruhadarabok, közülük kiválasztotta az egyetlen rövidet, amelyet eddig nem sokan láthattak, mert csak a lakáson belül merte felvenni, akkor is a „nagyon kurvás” megjegyzés számított a legnagyobb dicséretnek. Sajnos a blokkját már a butikból kilépve eldobta – nehogy kiderüljön a sárga ruha valódi ára –, így vissza sem tudta cserélni. A butikos tett ugyan egy halvány ajánlatot, hogy ha Henriett még egyszer, ott, őelőtte felpróbálja, akkor megegyezhetnek valami csere-félében, de a lány már az elképzeléstől is fülig pirult, és újra hazavitte a ruhát.

„Lehet, hogy ehhez sárga tanga illene…” – gondolta, de olyat nem rejtett az otthonról hozott csomag. Sárgája sosem volt, sőt tangája is csak néhány, titokban, mert a családja nem örült volna, ha olyan bugyit visel, amiből kilátszik a feneke.

„Csupa-csupa sárga lettem!” – mosolygott a tükörből visszanéző, szőke lányra, majd minden átmenet nélkül sírva fakadt.

Hangosan kitrombitálta az orrát, megtörölgette a szemét, és elszántan ismét az ajtóhoz lépett, majd halkan becsukta maga mögött.

A lépcsőn a csupa-barna csajjal találkozott – emlékezett a nevére: Anasztázia –, aki kacagva tartott felfelé, szorosan mögötte egy pasival, aki már alig bírt magával: egyik kezével a saját farkát markolászta nadrágon át, a másikkal Anasztázia lába közé nyúlt. A lány rá se pillantott a megtorpanó Henriettre, ám a pasas véreres szemmel végigmérte. – „Ilyenre mondják, hogy akár a bagzó macskáé.”

A barna lány azonnal érzékelte a figyelem megosztását:

– Jössz, drága? – szólt hátra. – Vagy elmenjek egyedül?

A férfi egyből nagyobb fokozatra váltott, és közelségével szinte már a lépcsőn felnyársalta Anasztáziát. – „Ha nem lennének mozgásban, és nem lenne a szintkülönbség, már a lépcsőn megdugná.” – Henriett vidáman ment tovább.

A földszinten halk zene szólt, mindenütt világítottak a falikarok, a mennyezet rejtett izzói fehér fényt árasztottak, tömény, de kellemes keverék-illatfelhő telepedett a nagyméretű helyiségre. Henriett az egyik öblös fotelben egy számára eddig ismeretlen lányt fedezett fel, aki egy férfi ölében fészkelődött. Feszülő, fekete ruháját csíkokban apró strasszok árasztották el, szőkére festett haja lenőtt, középen tenyérnyi sávban az eredeti barnaság diadalmaskodott. Arca puffadt benyomást keltett, ám határozottan jól állt neki, tovább fiatalította az egyébként is gimnazista-stílust mutató lányt. Kissé vaskos, meztelen combjai teljes valójukban látszottak, s mocorgása közben egészen az apró bugyi felső pereméig szabadon engedte a kíváncsi tekinteteket araszolni Váll-irányból is a meztelen bőr állt nyerésre a csillogó-villogó ruhával szemben: a bimbók széles udvarának pereméig semmi nem takarta. Féloldalt ült a pasas ölében, szüntelenül helyezkedve, és elmélyülten hallgatta a férfi duruzsolását.

Kicsivel arrébb Bianca guggolt, rugózott – akár egy atléta a verseny előtt –, és nagyokat nevetett a szemben terpeszkedő két fiatal srácon. Fekete haja körbe-körberepkedett, egyik kezével folyton azt igazgatta, másikkal élénken gesztikulált. Ő is rövid ruhát viselt, aminek nála sem volt túl sok jelentősége, hiszen a srácok alul-felül beláthattak alá.

A sarokban diszkréten meghúzódó ajtó mögül egy másik ismeretlen csaj lépett elő – Henriett már tudta, hogy a lányok számára ott egy közös helyiséget alakítottak ki zuhanyozókkal, szekrényekkel –, megtörölte a szemét, mint aki éppen sírt, és kihúzott derékkal, felemelt fejjel Bianca mellé lépett. Kezét nyújtotta a srácoknak:

– Mehetünk?

Azok összenéztek, majd egyikük, a mackós-típus megszólalt:

– Együtt is lehet?

– Minden kívánságotokat teljesítem… Hármasban vagy négyesben?

– Négyen…

A sötétvörös lány kérdőn nézett Biancára.

– Engem már megdumáltak – válaszolt a fekete.

– Azt is tudjátok, hogy így más az ár?

– Rendben van, azt is tisztáztuk már – mondta a szélesebb vállú srác.

– Akkor pedig nincs más hátra, mint a tettek mezejére lépni! – A vörös hajú, kicsit szeplős, alacsony lány két lépést tett, mint aki türelmetlenül várja, mikor érnek már fel a szobába.

Felállt a festett szőke lány is, jelképesen megigazította a ruháját, így az csak a félgömbök alsó ívét hagyta szabadon, és partnerével némán felmentek a lépcsőn.

Olívia a pultnak támaszkodott, derekán egy férfikéz. Kitapogatott egy túloldali kapcsolót, és a mennyezet rejtett világítását kikapcsolva, elégedetten nézett körbe:

– Ugye, hogy elég ez a sok falikar?

– Kellemes, meleg fényük van – válaszolt a pasi, és a lány derekáról lentebb csúsztatta a tenyerét, meg sem állt Olívia fenekéig.

– Hangulatosabb… De én a világításról beszélek ám!

– Az.

– Attól az iszonyatos fehér fénytől mindig olyan érzésem támad, mintha valami kórházi műtőben lennék, ahol kiterítenek deszkára… – Mosolya ellentmondott a nyomasztó képzettársításnak. – Szét kell tenni a lábam, és valaki majd csinál velem valamit.

– Jó ötlet – helyeselt a férfi.

– Sokat számít a világítás, így mégis meghittebb – folytatta a lány, majd felnevetett. – De azért szétteszem hangulatvilágításban is a lábam. – Közben észrevette a lépcső tövében ácsorgó Henriettet. – Akarsz itt egy menetet?

A szőke lány meglepődött a felvetésen, de látva a férfi mohó tekintetét, rájött, hogy a kérdés nem neki szólt.

– Itt? – csodálkozott a pasas, de látszott rajta, hogy ínyére van az ötlet.

– Minden megvan hozzá. Nem? Puncimat megtaláltad már… – A kutakodó kéz éppen félrehúzta Olívia bugyiját. – Van is mit bedugnod, gondolom. Elővegyem?

– Hol?

– Pulton, asztalon, kanapén, földön… lámpába kapaszkodva….

A férfinek ekkor tűnt csak fel, hogy nincsenek egyedül, Henriett áll a közelükben.

– És ő?

– Sok a kérdés… Remélem, nem zavar, ha látja a farkad, majd gyorsan bedugod legfeljebb, nehogy ellopja…

– Te is beszállsz? – nyalta meg a szája szélt a pasas, többször végignézve a szőke lányt.

Henriett helyett Olívia felelt:

– Ha a akarod. De maradhatunk az eredeti felállásnál is, csak a kiscsajt még nem hagyhatom itt egyedül. Érted? Vagy itt rendezzük le e dolgunkat, vagy várni kell, amíg valaki végez, és lejön.

– Le is cumizol?

– Mindent, amit csak szeretnél, de vagy itt és most, vagy később a szobában.

A férfi töprengve beletúrt szürkülő hajába, másik kezét nem húzta ki a barnahajó lány lába közül.

– És ha ő is beszáll? – intett a fejével a szőkeség felé.

– Úgy akár fel is mehetünk, vagy választhatod továbbra is ezt a hangulatos helyszínt.

– Árban?

– Úgy csinálsz, mintha nem lettél volna még soha két lánnyal. Dupla.

Újabb gondolkodási idő következett.

– Mikor jön le valaki felváltani? Egyáltalán: miért kell őt őrizni?

– Hogy miért? Mert új még, és sok mindent nem tud még. S hogy mikor? Nagyjából egyszerre mentek fel a csajok, bár úgy emlékszem, Xénia valamivel hamarabb, úgyhogy 50 perccel számolhatsz, míg az eleje végez.

– Olyat is lehet, hogy itt elkezdjük, azután a szobában folytatjuk?

– Lásd, kivel van dolgod – kacagott Olívia –, lehet.

Henriett nem tudta, hová nézzen, megszámolta a melegen fénylő fali csillárokat, s már majdnem a lépcsőfokokat is, amikor rádöbbent, hogy nem olyan helyen van, ahol szemérmeskedni kell és fejet elfordítani, ráadásul azok ketten pontosan tudják, hogy ő is itt áll. A kanapéhoz mént, és úgy ült le, hogy jól lássa a pult mellett folyó akciót.

Olívia egyik keze a férfi nadrágjában matatott, a másikkal ügyetlenül kapcsolta az övet, a gombokat, majd végtelen lassúsággal bokáig húzta a sötét szövetet. Leguggolt és segített kilépni a nadrágból, majd az egyszínű alsónadrág dudorához érintette az arcát, és csigalassúsággal ezt a ruhadarabot is lehámozta. A fallosz már a legelső alkalmat kihasználva előpattant, és ott meredezett a lány homloka körül, míg ő befejezte az alsó eltávolítását.

– Levetkőzök. Jó? – mosolygott felemelkedve Olívia, és máris ott állt meztelenül a remegő kézzel inget gomboló férfi előtt. – Segítek, ez női munka. – Egy apró puszit lehelt a borostás arcra, majd visszaguggolt, térdei közé fogta a szőrös lábakat.

A két meztelen test egyetlen ponton kapcsolódott össze, a lány szája körbefonta a falloszt, és először csak harmadáig, majd teljes hosszában eltüntette. Bólogatva – mintha folyamatosan helyeselne – engedte be és eresztette ki a férfi szerszámát, miközben másutt sokáig hozzá sem ért.

Henriett oldalról látta, érdeklődéssel leste a jelenetet. Úgy tippelt, hogy 5 percnél tovább nem fog tartani az egész.

Ekkor indult el Olívia keze a férfi bokájától felfelé komótosan, ahogy a ragadozó közelíti meg a kiszemelt prédát. Alig érintette a szőrös lábakat, de a férfi fenekébe belemarkolt, és úgy húzogatta magához.

„Már csak két perc…” – becsülte óvatosan Henriett, bár nem rendelkezett széleskörű tapasztalattal ezen a téren. – „Lehet, hogy közben is mosolyog?” – gondolta kajánul, mert a hosszú, barnahajú lány olyan könnyedén nyelte el újra és újra a görbe farkat, mintha rágógumi lenne.

Olívia hirtelen előre nyúlt, és mindkét kezével megragadta a fallosz alatt himbálózó zacskót… ebben a pillanatban a férfi felmordult, a mennyezetre nézett, majd vissza a lányra, és eltorzult arccal eresztette ki a nedveit. A mozgás lelassult, ahogy az IC gördül be a pályaudvarra.

Folytatása következik!

Ismertető - sr71plt

Ezúttal ismét eltérünk az amúgy sem túl régen kialakított hagyománytól és újból egy speciális ismertetővel jelentkezem. Ezúttal ugyanis ismét nem egy történetet, hanem egy szerzőt veszünk górcső alá.

Az sr71plt név alatt futó író profilja annyiban eltér az enyémtől, hogy javarészt gay tematikájú történetekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Mégpedig elég nagy számban. Már csak az alkotásai címlistáját végigolvasni sem egy kis vállalkozás. Azonban az az előnye megvan, hogy nagyon jól és választékosan alkotja meg történeteit, ez pedig nagy kincs mostanában.

Már egy jó ideje küzdök azzal a problémával, hogy gyakorlatilag nem lehet találni jó történetet, se magyarul, se angolul, az általam ismert, erotikus történetekre specializálódott oldalakon. Már régebben is sorra csalódtam a történetekben, manapság pedig, amit akár első ránézésre érdemesnek tartok, hogy belekukkantsak, annak is nagy részéről kiderül, hogy szenny az egész.

Na jó, túlzok. Rengeteg olyan történet akad, ami a maga nemében lehet, hogy kiváló, de az én ízlésemnek már alapvetéseiben sem felel meg. Ami pedig ezt a próbát kiállja, annak igen jelentős része gyakorlatilag amatőr módon papírra vetett pornónak minősül.

Persze ez csak szubjektív értékítélet. Egyáltalán nem kell velem egyetérteni. Én viszont itt csak azt írom le, amit én gondolok, fenntartva a lehetőségét más véleményeknek.

Természetesen az én ízlésemnek megfelelően is vannak kivételek, csakhogy ritkák, mint az a bizonyos pigmenthiányos szárnyas. Az egyik ilyen LatoyaLove, akiről már értekeztem korábban az ismertetőimben, de akinek szintén megvannak a maga hiányosságai. Ezt kifejtettem ott. Most nem szánnék rá időt, hogy elismételjem.

Épp ilyen sr71plt is, bár más tekintetben. Igaz, ha jól meggondolom, bizonyos vonatkozásai rokoníthatók Latoyáéival is.

A lényeg, hogy sr71plt is jól ír. Ez vitathatatlan. Jól csavarja a szót és a történetötletei, illetve azok felépítése is nekem legalábbis nagyon tetszik. Ez pedig tényleg ritkaság manapság. Eddig bármelyik történetébe kezdtem bele, a bevezetés betöltötte azt a funkcióját, ami miatt nevezhetnénk akár "beetetésnek" is, és magába szippantott. Pedig ez nálam elég nehéz. Pláne a mai erotikus történeteknél. De ő gond nélkül megcsinálta.

Na de itt jön a feketeleves. Barátunk ízlése ugyanis nem találkozik teljesen az enyémmel. Sőt. Az alapfelvetései nagyon jók, ezt továbbra is tartom, viszont az én szememben a kelleténél sokkal jobban vonzódik a durvább elemekhez. Ez alatt olyanokat értek, mint az erősen kihangsúlyozott dominancia a szexben, vagy az erőszak lájtosabb formái. Na utóbbi alatt nem a hagyományos, mindennap használatos értelmet kell előszedni, hogy hősünket elkapják az utcán és bármennyire rimánkodik és sír, beverik neki. Azért ilyen messzire nem megy el. De mégis, valahogy úgy csűri-csavarja a történetet, hogy mégse arról van szó teljes egészében, hogy két ember, szabad akaratából bújik össze és mindketten száz százalékosan akarják a dolgot. És így meg már, a ló túloldalára átesve, finoman fejeztem ki magam.

Nem vészes a dolog, ezt nem állítom. Ha valakinek vannak enyhe szado-mazó hajlamai. Szereti az ilyen dominancia-jellegű dolgokat meg ha a partner ellenkezik, még ha félig-meddig csak játékból is, az bőven lehetséges, hogy semmi kivetnivalót nem talál a történetek teljes egészben sem.

Nekem, a magam részéről, a történetek eszenciája tetszik sr71plt-nél. Az alapötlet, az, ahogy azt kibontja és felépíti. Aztán úgy a történet felénél kezd lankadni az érdeklődésem és eljutunk egy olyan pontra, ahol inkább már abbahagyom, mert erre én nem vagyok vevő.

Aki esetleg másképp gondolkodna, annak egy történetet Hull a hó címmel már régebben lefordítottam (eredeti címe Snowy, Snowy Nights), ha pedig a többi is érdekel, itt elérhetitek.

Ami pedig a fordítást illeti, a fentiek alapján mondhatnék egy határozott nemet is akár. Minden okom meglenne rá, mert így, ahogy vannak ezek a történetek, egészükben nekem nem igazán nyerőek. Még a Snowy, Snowy Nights hagyján, de az sem az igazi.

Viszont, ami a többi történetet illeti, amibe belekezdtem barátunk billentyűzetéből, azoknak van egy olyan előnye, hogy a durvább rész a történet második felében, amolyan csavarként jön be a képbe. Ez előtt a csavar előtt pedig akár be is lehet fejezni a történetet. Nem lesz annyira kerek egész, mint a teljes hóbelevanc, de úgy is egy helyre kis történetet kapunk.

Így, annyit tudok mondani, hogy azt fontolgatom, ami történetét így ketté lehet bontani, annak a számomra értékesebb felét lefordítom és azt feltöltöm ide, a blogra. A többit meg, akit érdekel, a fentebbi link alatt megtalálja.

Hegyek erődje

B-vel a föld körül

B utazásai térben és időben... Legalábbis majdnem. Irány a velünk élő középkor!

*****************************************************************************

A csípős kora hajnali hideg tűként fúródott orromba, ahogy beszívtam a kristálytiszta, szinte haraphatóan sűrű levegőt.

Az éjszaka még nem volt messze. Még szinte ott lihegett az ember nyakában. Ha most Egyiptomban lennénk, azt mondanám, Ré napisten egész éjszakán át tartó küzdelme végeztével még szorongatja az életére törő kígyó, Apophisz torkát, hogy az végre kiszenvedjen és ő megkezdhesse újabb napi útját az égen, míg a csúszómászó új életre kel odalent, várva a következő éjszakát.

Itt azonban nyoma sem volt küzdelemnek. Az üde zöld legelők fölött csak az enyhe hajnali szellő lengedezett, a csendet pedig alig törte meg bármiféle nesz. Még a Nap se kelt fel, csak a horizont peremén megjelenő sárgásvörös derengés vonta halvány fénybe a tájat. Nem nappali világosságba, csak annyira, mint egy hatalmas, kiöregedett, már csak pislákolva elindulni képes reflektor fénye. Az életet adó sugarak azonban így is kis szögben szelték át a tájat, megtörve a völgyet övező, égbe törő hegyeken.

Már most magasabban voltunk, mint Európa területének túlnyomó része, a minket körülölelő, égbetörő sziklaóriások mellett pedig az öreg kontinens legmagasabb csúcsa, a Mount Blanc, ha nem is bújhatott volna el, úgy érezhette volna magát, mint egy magányos gyerek a nagycsalád köreiben.

És ez jellemezte a vidéket is. Különös, hogy minél kevesebb a hely, ami megélhetést nyúlt, minél szegényesebb a kvártély, amit meg lehet osztani, az emberek mégis annál jobban összetartanak. A nagyrészt hegyes-völgyes, de emellett lankás, könnyen járható, könnyen termelésbe vonható Európában az emberek egyre jobban eltávolodnak egymástól, magányuk falai mögé húzódnak és kisajátítják azt a sok földi jót, amit össze tudtak gyűjteni. A világ olyan eldugott, zsebkendőnyi kis szegleteiben, mint például a Kaukázus itteni völgyei, a létminimum környékén, a világ egyik utolsó középkori társadalmaként tengődő emberek mégis összetartanak. A nagycsalád tagjai megosztanak egymással mindent, úgy bújva össze, mint az Európa és Ázsia határán emelkedő gigászi hegyvonulat monumentális csúcsai.

Persze ebben nincs olyan sok meglepő dolog. Ha kevés az élelem és azt is nehéz megszerezni, embert próbáló feladat átjutni a falut körülvevő természeti akadályokon, például az Alpokat megszégyenítő tömegben égbe szökő hegyeken, az emberek csak úgy maradhatnak meg, ha összetartanak. Az ezernyi kisebb-nagyobb völgy lakói épp annyi kis közösséget alkotnak, melyek, pláne ilyen magas hegyek között, még akkor sem érintkeznek egymással túl gyakran, ha amúgy a nyáron a hágókat szabadon hagyó hó ezt megengedi. Csoda hát, ha az ilyen hegyvidékeken a létért együtt folytatott küzdelem legalább annyi népecskét hozott létre, mint amennyi völgy bújik meg a hegyóriások között? Így vannak ezzel a Kaukázus lakói is. Bár többnyire csak a legnagyobb völgyekben, a Kaukázus két nagy vonulata között elterülő, tekintélyesebb méretű süllyedékekben otthonra lelő három nagy etnikumról, az örményekről, az azeriekről és a grúzokról emlékezünk meg, a vonulatok tömbjeiben megbúvó völgyekben élnek még százával az olyan kisebb-nagyobb néptöredékek. Olyan

még mindig ismertebb csoportok, mint a csecsenek, az oszétek vagy az abházok, de olyan, mindenki által elfeledett és a modernizáció által is elhagyatott népecskék, mint az itt, Észak-Grúziában, Abházia és Dél-Oszétia között, Felső-Szvanétiában élő szvánok.

Elképedve néztem a vidék tucatjával négyezer méter fölé törő ormai között megbúvó, dimbes-dombos kis völgyecskét. Mintha a világnak ebben a szegletében megállt volna az idő. Mintha nem is több ezer kilométert utaztam volna délkelet felé otthonról, hanem csak pár százat nyugatra, majd az Alpok valamelyik völgyecskéjét kipécézve magamnak, ott ezer évet vissza az időben. Aszfaltozott utak, autók, beton épületek sehol. Csak lovak, néhol a hátasok által vont kocsik és kőből épült házikók. Na meg a dombocskák csúcsain álló, otromba kora középkori bástyákra emlékeztető kőtornyok. Bár az emberek megjelenése azért sejtetett valamit, de amíg nem vették elő zsebükből az itt is megbúvó okostelefonokat, az embernek nagyobb esélye volt több évszázaddal mellélőni az aktuális dátumnak, mint sem.

Még az élet is lassan folyt. Bár ilyen korai órán, amikor a fejlettnek mondott világ kilencvenkilenc százaléka még alszik, sehol sem igen folynak a dolgok gyorsabban, mint ahogy itt a tagbaszakadt, szakállas férfiak gyülekeztek az istálló előtt.

Nana viszont türelmetlenül toporgott mellettem. Nem tudtam igazán eldönteni, mi zavarja jobban helyi kísérőmet. Az itteni viszonyokat élete eddigi tizennyolc évében már bőven megszokó szván lányt nyilván nem az általa feleslegesnek tartott ősi hagyományok zavarták. Ez bizonyosan úgy beivódott az ő összes porcikájába is, mint népe tagjainak többségéébe. A Kaukázus ormai között élő szvánok nem csak jobb híján éltek ezer éve megszokott körülményeik között, de foggal-körömmel ragaszkodtak is az idők távlatába vesző hagyományaikhoz.

Az olyanokhoz, mint például a most is készülő, halottbúcsúztató ormoci. Az egyik jelenlévő férfi édesanyja negyven napja távozott az élők sorából. A halál utáni ezen időpontról pedig a szvánok különös körültekintéssel emlékeznek meg, mivel hitük szerint ekkor távozik a lélek a túlvilágra. Ekkor a rokonság tagjai rituálisan levágják szakállukat, már persze akinek van biológiailag mit levágni, persze, és hajnaltájt elővezetnek egy bikát. A kelő nap felé felé fordítják a jószágot, pálinkát löttyintenek előtte a földre, majd az olvadó viasszal gyertyákat rögzítenek szarvaira, mielőtt feláldoznák. Bár már két ezredforduló is elmúlt azóta, hogy a helyiek keresztény hitre tértek, korábbi pogány napkultuszuk máig sem veszett teljesen feledésbe. Ezért hát a szintén a krisztusi tanok megérkezése előtti időkbe vesző állatáldozat nem is történhet máskor, mint az életadó Nap horizont fölé emelkedésekor.

Mi persze a konkrét eseményt nem láthattuk. Nem sok közünk volt ugyanis a történésekhez. Nekem, a nyugati turistának aztán pláne nem, de Nanának sem különösebben, hiszen nem állt rokonságban az összegyűlőkkel. De mivel mostanában csak ők ülték meg az ormocit, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy láthassam legalább azt, amit lehet belőle, kijárta, hogy itt jelen lehessünk. Még akkor is, ha a szván férfiak nem nézték jó szemmel, hogy két idegen nő sündörög körülöttük a szent eseményre készülődés közben.

A kutya pedig talán épp itt van a föld alá kaparva. Talán épp ez frusztrálja ennyire a mellettem tébláboló lányt. A szvánok ugyanis, bár épp annyira összetartóak, mint az ilyen szegényes körülmények között élő és a középkori társadalmak is általában, de nem csak olyan ősi hagyományokat őriznek, mint az ormoci, a Nap kitüntetett szerepe, az állatáldozat, vagy a lóra alapuló közlekedés, hanem az olyanokat is, mint a vérbosszú.

Egy szván sohasem felejt és a kellően súlyosnak érzett sérelmét késsel torolja meg. Nem hiába emelkednek lépten-nyomon ezek az otromba kőtornyok a vidéken. Bár a nehezen járható hegyvidékek sosem a jó közbiztonságról híresek, a középkori társadalmaknak pedig, a maguk idejében, mindig tartaniuk kellett az idegen hódítóktól, itt ez mégis a képletnek csak az egyik fele. A Kaukázus ezen magasan fekvő, eldugott völgyei ugyanis a Föld azon kevés szegletei közé tartoznak, ahova nagyon sokáig egy hódító sem jutott el. A grúzok, az örmények és az azeriek ma sokkal jobb helyzetben vannak és saját államukban élhetnek, a régebbi századokban azonban sokkal jobban ki voltak téve a délről jövő perzsa, makedón-görög, arab, török, de még az északról jövő orosz támadásoknak is. A hegyek között rejtőző szvánok viszont a tizenkilencedik század hajnaláig békében élhettek. Legalábbis ezektől a nagy birodalmaktól. Olyannyira, hogy a veszélyeztetett, alacsonyabban fekvő területeken élő, velük azonos hiten lévő ortodox népek, idegen hitű támadók közeledtének hírére a szvánokhoz küldték el a fosztogatóktól féltett vallási ereklyéiket. A hegyi népek pedig olyan sokra becsülték ezt a köteléket, hogy a veszély elmúltával a tárgyakat minden egyes esetben visszaszolgáltatták.

Tehát amíg a cári csapatok el nem értek ide az ezernyolcszázas évek elején, a szvánoknak idegen zaklatástól nemigen kellett tartaniuk. A szomszédétól viszont annál inkább. És talán pont ezt szolgálják a kőtornyok. Mert errefelé a szván farkasa nem a török, a perzsa, az orosz, vagy az éppen aktuális grúz államhatalom, hanem a másik szván, akinek, ha kell, nyugodt szívvel megforgatja a kését a mellkasában.

Könnyen lehet, hogy ez aggasztotta fiatal kísérőmet. Félt, nehogy, akaratlanul és tudatlanul is, valami meggondolatlanságot tegyek, aztán az ő családján verjék el a port. Idegességében már vagy századjára simította füle mögé sötétbarna tincseit és még korához képest is kislányos arcát egy pillanatra sem emelte a készülődő férfiakra, nehogy azok még egy ártatlan pillantását is félreértsék, miközben a megfelelő pillanatra várnak, hogy kivezessék a bikát a felkelő Nap elé a mezőre.

Aztán a pillanat elérkezett, a férfiak pedig halk, feszültséggel teli morajlással kezdtek szedelőzködni. Én viszont csak mozdulatlanul álltam. Csak hátrafogott hajam végét babrálta a hűvös reggeli szellő, miközben kabátom zsebébe mélyesztettem kezeimet. Nanából viszont, úgy tűnt, ahogy a férfiak figyelme tartósan másfele fordult, kiszállt minden feszültség. Amikor a készülődők már egyértelműen egy fikarcnyit sem törődtek velünk, benyúlt a zsebembe, hogy gyengéden megszorítva kivegye kezemet és magára vonja figyelmemet.

- Gyere! - suttogta szája sarkában bujkáló mosollyal és csillogó barna szemekkel. - Most egy ideig üres lesz az istálló.

- Mit forgatsz abban a csinos kis buksidban? - mosolyodtam el én is, hiszen pontosan tudtam a választ.

Most is, mint az elmúlt napokban már többször, lopva végigpillantott rajtam, majd leplezetlenül elmosolyodott.

Nem szólt egy szót se, csak amikor engedtem a gyengéd erőszaknak, kézen fogva az istálló nyitva hagyott ajtaja felé vezetett. Én pedig követtem és magamban némán kuncogva segítettem neki keresni egy a célra alkalmas, tiszta szénaboglyát.

*******************************************************************

Ha tetszett, ruccanj ki B-vel egy másik magas hegyvidékre is itt: Hegyek ormán