A szerelem szigete

Gyönyörök az oroszokkal Cipruson

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Irina (első felbukkanás: Trópusi szilveszter) is.

****************************************************************************

Némán támaszkodtam a terasz korlátjára és figyeltem a lassan a horizont alá bunkó Napot. Megmagyarázhatatlanul megnyugtató érzés öntött el. A türkizkék tenger csak úgy csillogott a rávetülő sugaraktól, a sziklás part pedig mintha csak egy festményről termett volna itt.

Egyszerűen idilli volt minden. Egy pillanatra még azon se lepődtem volna meg, ha hirtelen megjelenik delfinháton a görög mondák Afroditéje, hogy a mítosznak megfelelően partra szálljon a születését követően. Ezen a nyárestén azonban még delfineknek se volt semmi nyoma, nem hogy a hátukon lovagló istennőnek. Csak a tenger hullámzott lomhán és látszólag élettelenül. A part is üres volt. A lassan beálló éjszaka előszeleként mindenki visszavonult már a víztől. Nem mintha a meleg enyhült volna, az embertömeg viszont most már más szórakozási lehetőséget keresett. Csak egy drón repült át váratlanul, berregve az égen, sebesen haladva észak felé. A gyerekdal jutott róla eszembe. „Hangtalan suhan egy kismadár, látod ő is haza repül.” Bár ez nem volt se hangtalan, se kismadár, de a „Berregve suhan a kis drón, látod ő is hazarepül” valószínűleg nem jött volna ki a ritmusra.

Nem hiába, különös hely ez a Ciprus. Ahogy lassan körbe hordoztam a tekintetem, hirtelen minden nagyzoló jelzőnek igazat tudtam adni. A nyugalom szigete, a gyönyör szigete... még a szerelem szigetének is könnyedén tudtam volna aposztrofálni, bár annak nem a látottak alapján. Ez a Csongrád és Békés megye együttes területénél úgy egy Budapestnyivel kisebb sziget olyan volt, mint egy igazi trópusi paradicsom. Olyan szikrázóan tiszta tenger, amit az ember könnyedén hihetne számítógépes utómunkálatok eredményének, ha mozgóképen látná, olyan sziklák a part mentén, melyeket ha filmen meglát az ember, azonnal habzó szájjal kiált CGI-t, hűsítően lengedező szellő a langymeleg nyárestén... Már tényleg csak a kagylóhéjból előbukkanó szépségistennő hiányzott a mesebeli összképhez.

A másik oldalról viszont Ciprus távolról sem idilli hely. Ahogy eltekintettem a távolba, nehezen tudtam elképzelni, hogy a lebukó napfényben pompázó tengeren túl, alig pár órányi hajóútra, épp hideg számítással kifundált politikai leszámolások és egy autoriter rendszer kiépítése zajlik. Ha pedig kelet felé tekintek el, a „nagy víz” túlpartján arrafelé már ennyire se finomkodnak. Ott konkrétan, épp az idilli sziget szomszédságában, már öt éve véres polgárháború zajlik.

Azonban nem csak Törökország és Szíria közelsége ellensúlyozta a fenn említett mesébe illő képet. Még itt is, a sós víznek ezen az oldalán is, az a drón nem véletlenül húzott el a fejem felett. Ugyanis azt a kis fickót történetesen nem szórakozni vágyó hobbifilmesek vagy hivatásos kameramanok röptették. Nem ám. Ha a technológia megengedné, az a repülő masinéria valószínűleg még egy rakat fegyvert is cipelt volna magával. Ráadásul rendeltetésszerűen. Ezen a festményre illő tájon ugyanis a jelen pillanatban is háború zajlott. Nem csak a szomszédos kontinentális területeken, hanem itt, ezen a kilencezer-ötszáz négyzetkilométeres kis szigeten is. Ráadásul nem is a jelen felbojdulásaként, hanem immáron negyven éve.

Abszurdnak tűnt a kontraszt a szigetet közepén kettészelő demarkációs vonal, a délre visszaszorult, de a fennálló helyzetet el nem ismerő, az egész szigetet magának visszakövetelő görög hatalom és az északon megalakult, a török hadsereg által védett szeparatista török köztársaság, valamint az elém táruló, álomba illő kép között. Mintha csak két párhuzamos valóság lett volna az egymásnak feszülő görög és török politikusok és hadseregek helyzete, akiket csak egy pár kilométernyi ENSZ-ellenőrzésű zóna választ el egymástól és a festői tengerparton pihenő és bulizó turisták világa. Akárha a kilencvenes évek kultikus sorozatába, a Sliders-be csöppentem volna. Az egyik dimenzióban homokzsákokkal és földsáncokkal kirakott, elaknásított frontvonalak két oldaláról lövik egymást a cacikizabálók és a kecsketöcskölő muzulmánok, szétbombázva mindent, ami él és mozog... na meg azt is, ami nem, a másik dimenzióban pedig hűsítően fújdogál a szél a szépen kiépített parton és bikinis nők meg kockás hasú férfiak sétálgatnak fel s alá.

A különbség csak annyi, hogy ez igazából nem két külön párhuzamos valóság, hanem egy és ugyanaz. Azt leszámítva, hogy tényleges lövés már kb. negyven éve nem dördült el a felek között. A törökök jöttek, megszálltak, aztán a hadi események hetvenes évekbeli félbeszakadása óta a de jure frontvonalon egymást vizslató katonák és a papíron meglévő hadiállapot maradt. Azon kívül viszont semmi más.

Így hát álltam ott, csöndesen támaszkodva a korlátra, egy turistaparadicsom kellős közepén, tulajdonképpen alig csak egy kőhajításnyira a frontvonaltól és élveztem a turisták nyaraló idilljét.

A fülemet megtöltötte a hátam mögül érkező dübörgő zene. Őszintén, sosem volt az én világom a folyamatosan ismétlődő dallamú, gyakorlatilag nulla szövegbeli komplexitással rendelkező bulimuzsika, de ebben az édeni környezetben valahogy az is elviselhetőbb volt. Így hát csak belekortyoltam a kezemben szorongatott, jól behűtött sörömbe és derékból félig hátra fordultam a mögöttem terpeszkedő klub felé.

Az odabenn, a tenger felé félig nyitott épületben zajló események mintha azt az idilli, terülj-terülj-asztalkámat és a földre szállt paradicsomot idéző dimenziót testesítették volna meg. Egy olyan világot, amiről még a hozzám hasonló földi halandók is nehezen tudják elképzelni, hogy nem csak Hollywood valóságtól elrugaszkodott fantazmagóriáiban létezik. Pedig én még, bármennyire is nem érzem magam annak, a világ gazdagabb harmadába, talán még negyedébe-ötödébe is tartozom. Ha a világ teljes lakossága úgy élne csak, mint a magyar átlag, akkor is több Földre lenne szükségünk az eltartásukhoz. Egyetlenegy a mi bolygónkból közel sem lenne elég nekik. Ami viszont itt zajlott mögöttem, ebben a ciprusi bárban...

- Ezek az oroszok aztán tudnak élni. – Csak ennyit fűztem hozzá fejcsóválva magamban és ismét beleittam a sörömbe.

A St. Bart’s-i fülledt szilveszteri éjszaka és az alaposan összegyűrt lepedő után Irina valamiért annyira megkedvelte személyemben ezt a noname posztkommunista kelet-közép-európai lánykát, hogy gyakorlatilag el sem akart engedni. Én meg persze hülye lettem volna nem kapva kapni az alkalmon, amikor elhívott erre a ciprusi nyaralásra.

De most, hogy itt voltam...

- Ezek az oroszok...! – Vagy inkább Boney M-esen „Oh, those russians!” Csak ez járt a fejemben, ahogy figyeltem a szórakozó tömeget.

Ha valaki végig járja Rodinát, Oroszország Anyácskát, tízezerből kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc esetben pontosan azt a sztereotíp képet fogja találni, amit Kelet-Európáról gondoknak az emberek. Lekoszlott, elmaradott falvakat még a jobb esetben is csak huszadik század közepi technológiával, köpcös fejkendős, otthonkás bábuskákat, cserzett bőrű fogatlan parasztembereket, részeges vodkagőzben tomboló soviniszta fiatalokat és végtelen kilátástalanságot, ami még a végtelenül becsülendő paraszti önbecsülés alátámasztására sem elég távolról sem.

A tízezer emberből fennmaradó egy viszont mintha már nem is ugyanabban a valóságban élne. Némelyikük egyszemélyben gazdagabb, mint nem egy európai ország, hatalmas palotákban lakik, az új évet St. Bart’s-on köszönti, nyárra meg csak úgy kiruccan Ciprusra bulizni.

Itt pedig mintha összeért volna a két valóság. A negyven éve háborúba merülő, de majdnem annyi ideje egy másodpercnyi tényleges katonai konfliktust sem átélő szigeten ugyanis a magukat halálra unó török katonák ugyanis nem azért röptetik az imént az égen tovaberregő drónokat, hogy felderítést végezzenek. Hanem hogy stíröljék az ide érkező orosz milliárdos bandát, akiknek már csak a szépségük is státuszszimbólum. A harcot soha nem látott oszmán kopaszoknak pedig így legalább lesz mire este összepiszkolni a lepedőt.

Én viszont csak némán álltam ott, a sörömet kortyolgatva, és figyeltem ezt a másik Oroszországot. A kemény munka által kikezdett kelet-európai paraszt és munkás mellett ugyanúgy, bár jóval kisebb számban, de az előbbiekét hatványozottan felülmúló vagyonnal létező szláv übermensch-eket. A magas, jóvágású, ízlésesen kigyúrt és kisportolt férfiakat és a hosszúcombú, tökéletes testű, erdei nimfákat idéző arcú tipikus szláv szépségeket megtestesítő nőket.

Tényleg ez a Ciprus mintha egy másik valóság lett volna. Úgy folyt itt az ereszd-el-a-hajam, mintha nem is lenne semmi gond az egész világon. Mert nekik tényleg nem is volt semmi.

Vagy inkább azt mondhatnám, hogy az ereszd-el-a-farkam zajlott. Sőt, még inkább a ne-ereszd-el-a-farkam. Hanem inkább kapd be és kényeztesd!

Mozdulatlan csendben figyeltem a véget nem érő szexpartiban tobzódó ruszki milliárdos fiatalokat. Irina talán azért hozott ide, hogy megossza azokat a gyönyöröket, amiket szereztünk egymásnak, a barátaival is? Elvégre nekik ez a szórakozás. Ez az élet. Egy végtelen buli.

Én valahogy nem éreztem jól magam ebben a felfordulásban. Bár, szó se róla, amúgy a fél karomat is odaadtam volna azért, hogy egymás után nyalhassam ki ezeket az orosz szépségeket és juttassam fel őket a csúcsra, de... ez a helyzet valahogy mégis más volt. Így hát ráhagytam az én szerepemet is Irinára és csak figyeltem.

Tekintetem végigpásztázta az egybegyűlt pár tucatnyi olümposzi magasságokba emelkedően szemkápráztató küllemű megjelentet, míg végül meg nem pillantottam az ébenszínbe merülően barnás fekete üstököt, amint épp elmerült a fenn említett munkájában. A helyiség egyik végében térdelt egy kanapé előtt. Három másik hasonló szépség társaságában.

Barátnőm arca épp elmerült egy szőke istennő felgyűrt nyári ruhája alatt, a lány combjai között, miközben az egy szemüveges gesztenyebarna leányzó ajkait falta. Utóbbi előtt pedig egy kontyba fogott hajú, párductestű démon térdelt, száját a szemüveges hölgyemény kibontott blúza alól előbuggyanó formás mellének bimbója köré fonva.

Hasonló életkép játszódott le mindenhol a helyiségben. Lányok bólogattak férfi társaik előtt térdelve, máshol a srácok arca tűnt el a széttárt női combok között, megint odébb más testrészüket mélyesztették a hölgyek barlangjába. Újból arrébb pedig több lány állt sorban, kutyapózban, egymás előtt, vonatban nyalva egymást.

Némiképp furcsán éreztem magam, hogy nem akarok részt venni a partiban. De én akkor is inkább csak támaszkodtam ott, kortyolgattam az italomat és élveztem a látványt. Közben pedig azt fontolgattam, hogy ha már úgyis még napokig itt leszünk, talán majd sorban elkapom egy-egy éjszakára a kiszemelt szépségeket és magánszámban megmutatom nekik, hogy én mire vagyok képes.