2017. június 23., péntek

Kukkolók 4. rész

Írta: Marokfegyver

Előzmény: Kukkolók 1. rész
Közvetlen előzmény: Kukkolók 3. rész

*******************************************************


Kopogni nem szokás? – morgott a fogai között Tamara.
Kitti zavartan lekapta meztelen talpát a kanapéról, felemelte a fejét barátnője öléből, és ugyanazzal a lendülettel felült. Arca úgy égett, mintha legalábbis az imént kibeszélt szexen kapta volna rajta a sötét szemüveges házigazda.

Dezső bácsi bonyolult módon kapcsolódott a rokonságba, ennek ellenére, még a nyáron felajánlotta, hogy Kitti lakhat nála, ha „felkerül az egyetemre”. Hiszen a többiek – itt mondott egy alig érthető jelzőt – úgyis csak elrontanák a a kedves lány-rokont, annyi mindent hallani a kollégiumokról, és különben sem valószínű, hogy Kittikét felveszik oda. Minden szem Kittire szegeződött, aki egyből bele is egyezett, közben 100 előnyét és legalább ugyanannyi hátrányát felsorolva magában. A legfőbb ok mégis az volt, hogy vágyott egy kis szabadságra, ami – Dezső bácsi hiába hall annyi mindent róluk – a koleszos életben nincs biztosítva. Mert együtt kellene lakni másokkal, alkalmazkodni hozzájuk… nem akkor tanulhatna, amikor akar, hanem amikor hagyják, és hasonló aggályok miatt inkább Dezső bácsi kisszobájára esett a választás…

Dezső bácsi csak állt az ajtóban. Nem sok haja volt, de azt ügyesen körbekunkorította a feje búbján, hadd jusson belőle mindenhová. Ettől kissé komikusan mutatott volna, de a sötét szemüveg tompította a feltörő röhögési reflexet, sőt az összbenyomás ettől maffiózósra módosult. Arcán néhány redőt mély árokká gyűrt az élet, ettől markánssá, favágósan karakteressé vált. Eredetileg sportos alkatú lehetett, de ez a benyomás az évek során sokat veszített a fényéből, viszont – s ezt Tamara a legelső pillanatban észrevette – a tekintélyes has alatt figyelemfelkeltően dudorodott a nadrágja.
Levelem jött? – szólalt meg Kitti udvariasan, s a kérdésből csak a barátnője számára vált nyilvánvalóvá a mögöttes tartalom: „Mi a francot keres itt?”
Csak azt hittem, van itt valaki.
Van, a barátnőm, egyben évfolyamtársam.
Hangokat hallottam, de az már más, a barátnők fontosak az ember életében.
Tamara majdnem megkérdezte: „Magának is van? Vagy szeretne egyet?” Közben felfedezte, hogy a feszülő póló nyakrészénél kikunkorodik egy maréknyi szőrszál, mintha menekülnének Dezső bácsi testéről. – „Lehet, hogy Kitti szexisnek tartja a szőr miatt?” – pislogott gyanúsan a szőke lányra.
Az öreg nem szól többet, kifordult a szobából.
Dugtál már vele? – fordult Tamara rögtön Kittihez.
Nem.
Cumizás?
Neeem!
Pedig jó szőrös, nem?
Van neki…
És micsoda csomagja volt! Láttad?
Van neki…
Láttad már?
Egyszer… Meg kétszer majdnem.
Mesélj!
Kimentem valamelyik éjjel a konyhába, inni akartam. Égett a villany, és még először azt hittem, hogy én felejtettem úgy, de ahogy odaértem, hát Dezső bácsi állt a konyha közepén, és sört ivott üvegből, és… meztelen volt.
És te?
Én is meztelenül…
Nem azt kérdeztem – mordult fel Tamara. – Mit csináltál?
Odaragadt a lábam, csak bámultam. De sokáig ám, mire sikerült összekapni magam.
Észrevett?
Nem hinném, mert felfelé tartotta a fejét…
És ha meglátott volna meztelenül? Dugtatok volna?
Hülye vagy.
De most komolyan! Ha felállt volna… neki, akkor dugtatok volna?
Majdnem állt… csak lefelé…
Drágaságom, az nem azt jelenti, hogy áll, hanem azt, hogy nagy! Ha áll, akkor áll, olyankor nem mutat lefelé. Érthető valamennyire? Szemléltessem a karommal? Mással nem tudom… De mi volt az a „majdnem”?
Másik éjjel is égett a villany.
És?
Nem mertem odamenni.
Én mertem volna – jelentette ki Tamara. – Inkább szomjas maradtál?
Nem bírtam elaludni, nyitva hagytam a szobaajtót, és amikor már a fürdőszoba felől hallottam a neszeket, mert az se csukta be, aztán meg elcsendesedett minden, akkor kiosontam inni, de nagyon óvatosan.
Meztelenül?
Persze, hát éjszaka volt.
Ahhoz képest, hogy a parton nem akartál levetkőzni…! Jó hely lehet az éjjeli konyhátok! Egyszer még összefuttok, és durr bele!
Hülye vagy. Mondtam már?
Majd megtudod, hogy nem hülyeség, ha rányom a konyhaasztalra, és hátulról megdönget!
A másik „majdnem” meg a fürdőszobában történt.
Ja, hogy volt még? – nevetett Tamara. – Annyit kerülgetitek egymást, hogy ebből nagy dugás lesz! Na, mi volt?
Nehezen csukódik a fürdőajtó, meg, ha rendesen be van csukva, akkor nem akar nyílni, úgyhogy nem szokás beerőltetni, Dezső bácsi még csak be sem hajtja, teljesen tárva-nyitva tartja.
Ez izginek tűnik!
Egyik reggel mentem volna letusolni, kezemben egy bugyi és egy melltartó…
Azt a kis ravaszt! Ezek után már nem fogod nekem beadni, hogy nem direkt mutogatod magad. Szerintem az öreg nemcsak „majdnem” látott téged… na, mi volt?
Semmi, mert meghallottam, hogy bent van a fürdőben…
Semmi kukucska? Nem „ragadt oda a talpad”?
Megtorpantam, még 1-2 lépésre a nyitott ajtótól. Hallottam. – Kitti hangján érződött, hogy zavarba jött.
Fürdött?
Nem.
Fogat mosott?
Nem.
Mit hallottál? Verte magának?
Azt hiszem…
És te nem nézted meg?
Nem mertem.
Nem mondod?! Én, ha össze lennék zárva egy pasival, az már mindegy, hogy hány éves, vagy szőrös-e, de csak kavarnék vele előbb-utóbb, ha már így kéznél van.

Folytatása következik!

2017. június 21., szerda

Gyönyörök szigete IV. rész - Börleszk 3. fejezet

Előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete IV. rész 2. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 9.

*********************************************************************


Órákig maradhattam volna még a saját szobámban és beszélgethettem volna tovább Devonnal, azonban muszáj volt emlékeztetnem magunkat, hogy a reggeli 10:00-kor esedékes. Átkísértem hát Devont az étkezőbe, ahol már összegyűlve találtuk az összes többi hölgyet az asztal mellett, már jó pár perccel a kezdés előtt.
Elmosolyodtam, hiszen azt szerettem volna, ha mindennapos rutinná válik, hogy együtt fogyasszuk el a reggelinket. Ezért is helyeztem olyan időpontra, amikorra már az éjszakát ébren töltők is össze tudják szedni magukat. Felemelő volt látni, hogy vendégeim tiszteletben tartották a kérésemet.
- Ma Trish-sel, Lindsay-vel és Amy-vel elmegyünk egyet túrázni – mondta Camille nem csak nekem, de Pamelának és Devonnak is, a reggeliző asztalnál, majd végignézett két nőtársán. - Szeretnétek ti is csatlakozni?
- Én szeretnék még olvasni a könyvtárban – válaszolta Pamela. - Tudod, hogy vagyok a könyvekkel. Épp egy regény közepén járok és alig várom, hogy kiderüljön, mi lesz a vége. - Majd Devon felé fordult. - És veled mi a helyzet? Te nyugodtan mehetnél egyet kirándulni.
Devon felém pillantott, mielőtt válaszolt volna Pamelának.
- Hát... nem is tudom – pillantott ismét felém, majd megint vissza Pamelára. - Még ki kell pakolnom a csomagomat. Meglepő, de még nem volt rá időm.
Vajon őszinte volt a többiekhez? Vagy egy újabb randit forgatott a fejében? Ha az utóbbiról lenne szó, én még nem tudtam róla semmit.
- Szeretném kipakolni és rendezetten felakasztani az összes ruhámat.
- Az én fülem még mindig fáj attól a rohadt repüléstől – morogta Amy.
- Tudom, mire gondolsz – nyafogott Lindsay. - Én még mindig hulla fáradt vagyok. Úgy látszik, tényleg nem kedvelem a repülést egyáltalán. Neked is ez volt az első utad, Amy?
- Nem. De a legutóbbi már egy jó ideje volt. Akkor egy családi nyaraláson voltam Cancunban. Tizenegy éves voltam. Már akkor se szerettem a repülést és egyértelmű, hogy azóta sem változott a véleményem. A füleim minden pillanatban szét akarnak durranni.
- Az enyémek is – vonta össze a szemöldökét Pamela.
- De azért jobban érzed már magad ma, Lindsay? - kérdeztem a lánytól. - Szeretnéd, ha keresnék neked valami gyógyszert? Hallottam, hogy múlt éjjel sem érezted túl jól magad.
- Most már jobb, köszönöm – biztosított. - Nem vagyok még száz százalékos, de javulok. Még egy nap, vagy kettő, és minden rendben lesz.
- És veled mi a helyzet, Jeremy? - váltott hirtelen témát Trish. - Te tervezel mára valamit?
- Ó, még nem gondolkoztam rajta. De biztos vagyok benne, hogy ki fogok találni valamit.
Igen... Valamit. Mondjuk figyelemmel kísérni a hölgyeket a kukkoló szobámból?
- Bármikor le tudom foglalni magam a szobámban. Elég sok munkát ad, hogy biztosítsam, mosolyt tudok majd csalni az arcotokra, lányok.
- Mire gondolsz? - vonta fel a szemöldökét Camille.
- Bármire. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy elég étel és ellátmány érkezik minden héten, mivel a szállító hajó csak péntekenként jön erre. Böngészek az interneten, hogy utánanézzek, elérhető-e valami új zene, ami talán valamelyikőtöknek tetszene. Ellenőrzöm az időjárás-előrejelzéseket minden nap kétszer-háromszor. Elég gyakoriak errefelé a gyors felhőszakadások, de szerencsére per pillanat egy sem tart felénk. Olyankor viszont nem jó a szabadban lenni. Sokat dörög és villámlik. Elég randa egy idő.
- Gyűlölöm a viharokat – biggyesztette le a száját Lindsay. - Különösen a villámlást.
- Mióta megérkeztünk ide, folyamatosan süt a nap és meleg van – világított rá Amy. - De logikus, hogy egy szigeten, ami ilyen közel fekszik az Egyenlítőhöz, előfordulhatnak trópusi viharok.
- Általában heti egyszer-kétszer szokott esni – világosítottam fel őket. - Részünk lesz egy pár kiadós égszakadásban is, amíg itt vagytok. Olyanokban, amilyeneket valószínűleg még sosem láttatok. Úgyhogy... inkább készüljetek fel! Remélem, egyikőtök sem fél túlságosan a viharoktól.
- Én nem tudom, mi lehet a jó ebben – csóválta meg a fejét Trish, de aztán rögtön el is mosolyodott. - Azt hittem, magam mögött hagytam minden rossz időt Torontóban... De úgy tűnik, mégsem.
- Inkább magaddal hoztad – nevetett fel Camille, amiért válaszképp kapott egy gyengéd boxolást a vállába Trish-től.
Lindsay felém fordult.
- Az eddig eltelt három nap alapján levonhatunk következtetést arra nézve, hogy mi vár ránk a hátralévő hetekben?
- Igen. Ezt megígérhetem – bólintottam és magamban elmosolyodtam a fiatal lány komoly ábrázatán, ami mellett viszont továbbra is épp olyan volt, mint egy szeretni való játékbaba. - Továbbra is azt tehetitek, amit csak a kedvetek tartja. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy én nem azért vagyok itt, hogy korlátozzalak titeket. Én csak a házigazdátok vagyok.
Josephine Skriver alias Lindsay
- Olyan nyugodt és önfeledten szabad itt! - mosolygott Lindsay. - Ennek a szigetnek olyan csodálatos az atmoszférája! Nincs itt senki, akit ne kedvelnék. Tényleg maga a paradicsom.
- Szóval azt tehetünk, amit csak akarunk? - kérdezte Amy. - Hadd tisztázzuk, Jeremy! Nem várod el, hogy főzzünk, vagy mosogassunk, esetleg takarítsunk, igaz? Nincsenek merev szabályok vagy útmutatók. Nem az a célod, ahogy Camille találgatta, hogy egy szexrabszolga-tábort üzemeltess.
- Én sose mondtam ilyet – hördült fel Camille. - Mondd meg Jeremy-nek, hogy sosem mondtam ilyet! - Szigorúan véve ez egy apró hazugság volt, amivel tökéletesen tisztában voltam, miután kihallgattam a mexikói hölgyemény beszélgetését Devonnal még az első éjszaka. Így pedig a reakciója meglehetősen komikus volt. Vajon attól fél, hogy ezzel elúszik a lehetősége a nagy pénzre?
- Nem számít, Camille – válaszolta Amy. - Semmi gond. Ettől még Jeremy nem fog téged kevesebbnek tartani – emelte rám a tekintetét a vörös hajú lány. - Nincs főzés, mosogatás, takarítás. Nincsenek rögzített szabályok. Nincs szexrabszolga-tábor. Azt tehetünk, amit csak akarunk, te pedig így is a végén fizetsz mindenkinek százezer dollárt. Kivéve persze azt, aki ötszázezret kap. Hol itt az üzlet?
- Mire gondolsz? - vontam meg a vállamat.
- Miért fizetsz nekünk ennyit, ha gyakorlatilag semmit se vársz cserébe?
Haboztam egy pillanatig, de aztán elmosolyodtam. Bár korábban már elmondtam Pamelának az indítékaimat, ez nem a megfelelő hely és idő volt arra, hogy mindenkinek a tudomására hozzam, mi is a célom ezzel az egésszel.
- Egyszerűen csak azért hívtalak ide titeket, mert szeretem a társaságot – válaszoltam, még mindig mosolyogva. Elvégre ez nem volt hazugság, annak ellenére sem, hogy a teljes igazságot sem fedte le. - Tizenhét évig itt élni egyedül... kissé magányos dolog.
- Húha...! Tizenhét évig? - kerekedtek el Camille szemei. - Itt élsz, egyedül, tizenhét éve?
- Igen – bólintottam.
- Egek! - nyögött fel Trish. - Hogy bírtad ki egyes egyedül ennyi ideig? Ez a sziget gyönyörű meg minden, de én belebolondulnék, ha nem lenne senki körülöttem.
- Jeremy-nek van egy barátja, aki időről időre meglátogatja – mondta hirtelen Devon. - Kristannának hívják. Mesélt is már róla korábban.
- Kristanna? - kérdezte érdeklődve Lindsay.
- Igen, Kristanna – bólintottam. - Mint már említettem, hamarosan ő is csatlakozik majd hozzánk. Egészen pontosan pénteken érkezik. Épp ma reggel kaptam tőle üzenetet. Itt is marad velünk majd végig az itt tartózkodásotok alatt.
- Ez az a Kristanna, aki azt a zagyva üzenetet hagyta azon a sziklán? - kérdezte Camille.
- Milyen ő? - érdeklődött Trish.
- Gyönyörű, és épp úgy biszexuális, mint ti mindannyian. Devonnak már említettem, hogy nincsenek kétségeim afelől, hogy jól meg fogjátok érteni egymást. Krissy nagyon vicces és barátságos természet. Nem tudok elég jó dolgot mondani róla.
- Jeremy azt mondta, Norvégiából származik – tette hozzá Devon. - Nekem tetszik a neve. Olyan... egzotikus.
- Egy igazi tünemény – jegyeztem meg. - Mindannyian kedvelni fogjátok, ebben biztos vagyok.
Úgy éreztem, ideje még valamit tisztáznom.
- Igazság szerint két otthonom van az Egyesült Államokban. Mindkettőben a családtagjaim élnek. Szóval nem töltöttem ezt a tizenhét évet az első naptól az utolsóig ezen a szigeten. Sokat időztem az Államokban is. Meglátogattam a családomat és utazgatni is nagyon szeretek. Sokfelé jártam már. De ennek a tizenhét évnek a java részét ezen a szigeten töltöttem. Itt találtam meg az igazi békémet.
- És nem voltál magányos? - kérdezte aggodalmasan Trish.

- De – bólintottam. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam. - Aztán elmosolyodtam, mielőtt hozzátettem volna: - De most már semmi okom nincs magányosnak lennem. Hiszen itt vagytok nekem ti. És Kristanna is hamarosan megérkezik. Szép is az élet... Nagyon is szép.

Folytatása következik!

2017. június 19., hétfő

Szexsuli 1. tanév

Mivel egy iskolában játszódó törtébe már egy idő után elég visszás újabb és újabb kalandokat beleszuszakolni ugyanabba az alapszituációba, plusz egyre nehezebb úgy, hogy nem utalok vissza az önállóan megérthetőség határán túl a korábbiakra, úgy döntöttem, itt lezárom az eddigieket, az alapján, hogy, bár jóval több, mint egy év alatt születtek, ezek alkossák a Szexsuli első általunk is nyomon követett tanévét! A 2. tanév első története hamarosan érkezni fog. Bár ez az etap most csak hat részesre sikerült, a jövőben ezen igyekszem bővíteni. Egyáltalán nem biztos, hogy a későbbi "tanévek" ténylegesen szeptembertől júniusig feltöltött történetekből fognak állni, az azonban igen, hogy a történet szerint egy tanév alatt játszódnak majd.


1. tanév

Felvilágosítás

Edzésen

Meccs előtt

András

Magántanár

Búcsú

2017. június 18., vasárnap

Gyönyörök szigete IV. rész - Börleszk 2. fejezet

Előzmény: Gyönyörök szigete I. rész 1. fejezet
Közvetlen előzmény: Gyönyörök szigete IV. rész 1. fejezet

Írta: Jeremydcp
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2014. június 9.

*********************************************************************


A helyzetem analizálása körül forgó gondolataimat halk kopogtatás szakította félbe a szobám ajtaja felől. Hímtagom megfeszült nadrágom rejtekében a gondolatra, hogy vajon melyik hölgy döntött úgy, hogy meglátogat ezen a kora reggelen. Talán Amy? Lehet, hogy meg akarja ismételni a hétfő éjszakai menetet? Talán egy kis gondoskodásra vágyik? Ha erről lenne szó, én ezer örömmel nyújtanék segítő kezet.
De, amint kiderült, nem Amy állt azt ajtó előtt. Ami persze nem rossz dolog, félreértés ne essék, különösen, hogy a kopogtató személy nem volt más, mint a lenyűgöző Devon.
Bő nyári ruhát viselt, ami lágyan omlott le a combja közepéig, szemei pedig kéken csillogtak, ahogy rám villantotta barátságos mosolyát. Egyszerűen gyönyörű volt.
Kate Upton alias Devon
- Helló, idegen!
- Üdv, Devon! - válaszoltam. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy meglátogatsz ezen a reggelen? - A karórámra pillantottam és láttam, hogy pont 8:46 van. Alig nyolc órája történt, hogy végül kettesben visszafelé vettük az utunkat a házhoz a váratlanul több órásra nyúlt biciklitúrából.
Devon összefonta a kezeit maga előtt és lepillantott szandálba bújtatott lábaira, mielőtt ismét rám emelte volna a tekintetét.
- Nagyon jól éreztem magam veled tegnap este, Jeremy. Én csak... csak szerettem volna, ha ezt tudod. Már nagyon régen nem éreztem ennyire jól magam.
Elmosolyodtam a szavaitól.
- Tényleg csodás este volt. Én is nagyon jól éreztem magam.
Devon közelebb lépett és körém fonta a karjait. A mellkasomra hajtotta a fejét és hosszú pillanatokig ott tartotta, talán a szívverésemet hallgatva.
- Szavadon kellett volna fogjalak az ajánlatoddal kapcsolatban.
- Ó? - öleltem én is magamhoz őt.
Devon kissé elhúzódott és a szemembe nézett.
- Veled kellett volna töltenem az éjszakát a szobádban.
- Lesz még rá bőven megfelelő éjszaka – biztosítottam, ő viszont megrázta a fejét.
- Sejtettem, hogy Camille vár rám a szobánkban. Tudott róla, hogy el akartam menni kicsit kettesben lenni veled múlt este és... kíváncsi volt minden részletre. - Elhallgatott egy piallanatra, mielőtt folytatta volna. - De nem így történt. Camille helyett Pamelát találtam a szobánkban.
- Pamelát? - kérdeztem értetlenül. - Mit keresett ő ott?
Devon kuncogni kezdett.
- Az úgy történt, hogy Amy és Camille iszogatni kezdtek az este és eléggé becsiccsentettek. Csókolózni kezdtek, ami hamar vad és szenvedélyes szexé vált. Pamela viszont nem akart részt venni az ilyen részeg hentergésben, úgyhogy inkább átjött abba a szobába, amin Camille osztozik velem és megpróbált kicsit aludni. - Devon ismét kuncogni kezdett, majd hozzátette: - Azt mesélte, hogy a többiek nyögései és sikoltozásai órákig ébren tartották. Azt mondta, épp csak tíz perccel azelőtt csendesedtek el, hogy én feltűntem volna. Szóval... ennyi a történet röviden. A múlt éjjelt Pamelával töltöttem.
- És ti ketten... beszélgettetek?
Devon bólintott.
- Egy kicsit, igen. Elmeséltem neki, hogy veled randiztunk, többek között.
- Ó? És mit mondtál még róla? - A lehetséges válaszok nyomasztó démonokként kergették egymást a fejemben. Aznap korábban Pamelával is lefeküdtem a könyvtárban. Ígéreteket tettünk egymásnak és kezdett kiépülni köztünk valami elkötelezett kapcsolat. Órákkal később pedig Pamela megtudta, hogy lefeküdtem Devonnal is a lenyugvó nap fényénél. Mégis mi lehetett Pamela válasza erre az információra?
- Igazából nem mondott semmit – válaszolta Devon. - Elmeséltem neki, hogy biciklitúrára mentünk. Egyik dolog követte a másikat, aztán pedig lefeküdtünk egymással. - Devon kislányosan felkuncogott. - Egy kicsit féltékenynek tűnt. Fogadni mernék rá, hogy azt kívánta, bárcsak ő lehetett volna ott veled helyettem.
- Féltékeny, mi?
Hmmm. Vajon Pamela megharagudott rám? Neheztelhet rám? Épp ez volt az, ami miatt tisztába kellett tennem az érzéseimet a hölgyekkel kapcsolatban. Nem álmodozhatok arról, hogy éppen azt a nőt vezetem az oltár elé, akibe épp belemártom a farkamat. És még kevésbé emlegethetem fel nekik a lehetőségeket. Ez nem lenne fair. Helyre kell ezt hoznom Pamelval.
- És mi a helyzet Trish-sel és Lindsay-vel? - adtam hangot az oldalamat furdaló kíváncsiságnak, hogy mire jutott azzal a kedves, angyali kis szűz lánnyal a szobatársa. - Tudsz róla, hogy csináltak-e valami... különlegeset... az éjjel?
Devon megvonta a vállát.
- Nem hiszem. Pamela azt mondta, Lindsay még mindig a jet-laggel küzd a repülőút után, úgyhogy háromnegyed tízkor lefeküdt. Azt hiszem, Trish is követte nem sokkal később. Mindketten mélyen aludtak, amikor hajnali kettőkor bekukkantottam hozzájuk.
Egy-két pillanatra elvesztem a gondolataimban.
- Ha Lindsay ma sem érzi jobban magát, jobb lesz, ha beszélek egy orvos barátommal a szárazföldön és kérek tőle valami gyógyszert.
- Szerintem rendben lesz – jegyezte meg Devon. - Amúgy is életében először utazott repülővel. Nincs másra szüksége, csak időre. Fogadni mernék rá, hogy ma már milliószor jobban érzi majd magát.
- Reméljük – sóhajtottam.
- És neked milyen volt az éjszakád? - érdeklődött Devon, kék szemei pedig szinte azonnal felcsillantak. Ó, egek! Azok a szemek...
- Sokkal jobb lett volna, ha te is itt vagy mellettem. Ehelyett egyedül kellett töltenem.
Devon felemelte a kezét és gyengéden végigsimított az arcomon.
- Ó, én szegény drágám!
Felnevettem a reakciójától.
- Nyugi...! Minden rendben volt. Olyan fáradt voltam, hogy talán már abban a pillanatban elaludtam, hogy a fejem a párnára ért. Épp csak... húsz perce ébredtem.
A keze még mindig az arcomon pihent, én pedig megfogtam a sajátommal és a számhoz húztam, hogy gyengéden megcsókoljam. Azok a csodaszép szemei boldogan felragyogtak.
- Nem bánod, ha itt maradok veled még egy kicsit reggeli előtt? - suttogta. - Még nincs is egészen kilenc óra. Tízig pedig nem lesz reggeli.
- Az nagyon jó lenne – válaszoltam és félreléptem az ajtóból, intve, hogy lépjen be.
Devon belibbent a szobába és lehuppant egy székre az ágy mellett.
- Meséltél egy keveset a múltadról és a családodról tegnap este, Jeremy. Folytathatnánk ezt?
- Ha van konkrét kérdésed, nagyon szívesen válaszolok – ültem le mellé. - Mit szeretnél tudni?
Devon elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.
- Mesélsz nekem a szüleidről...?
- Az apám hetvennégy éves és Los Angelesben él a barátnőjével – kezdtem bele. - Nagyon jó állapotban van és továbbra is dolgozni akar, annak ellenére, hogy én jobban szeretném, ha már évekkel ezelőtt nyugdíjba ment volna, hogy pihenhessen. Azt mondja, addig dolgozni fog, amíg a főnökei erőnek erejével nem küldik nyugdíjba. Egy autóalkatrészekkel foglalkozó cég készletgazdálkodásával foglalkozik Kaliforniában. Az anyámmal, aki Ohióban él, tizenöt éve váltak el harminckilenc év házasság után. Annyi ideig voltak együtt, hogy anyám ezek után nem akar már mást az életébe. Nem hibáztatom miatta. Ő is hetvenkét éves már és, apámmal ellentétben, megvannak már a maga bajai.
- Például?
- Semmi életveszélyes, hála az égnek – válaszoltam. - Csak hetvenkét év igénybevételének eredményei. És annak, hogy sose volt munkája és nem végzett komolyabb fizikai munkát. Nyolc vagy kilenc különböző gyógyszert szed, és ezek csak azok, amikről tudok. De ehhez képest továbbra is jól néz ki.
- Pamela mesélte, hogy vannak testvéreid is...
- Két fivérem és egy nővérem – bólintottam. - Dan, az idősebb bátyám, házas és Ohióban él a feleségével és az örökbefogadott lányukkal, Hope-pal. Dannek rákja volt még évekkel ezelőtt és bár felgyógyult, a szövődmények miatt sohasem lehet saját gyereke. Úgyhogy örökbe fogadták Hope-ot.
- Van egy barátom otthon, Pennsylvaniában, aki örökbefogadott egy kisfiút – válaszolta Devon. - Nagyon édes kis srác.
- Hope nagyon rossz körülmények közül jött, mielőtt hozzájuk került volna.
- Ó! Tényleg?
- A vér szerinti anyja, aki Clevelandben élt, azt hiszem, egyáltalán nem akarta őt. Amikor még kisbaba volt, néha egész napokra magára hagyta a kanapén heverve.
- Ez borzalmas! - nyögött fel Devon.
- Az anyja drogfüggő volt és alkoholista. Egyáltalán nem volt alkalmas szülőnek. Hat hónapos korában Hope kórházba került. Megállapították, hogy teljesen alulfejlett az izomzata. Nem tudott mást csinálni, csak feküdni egy helyben és nyöszörögni. Az állam közbelépett és magához vette. Dan és Susan huszonkét hónapos korában fogadták őt örökbe. Addigra már egy évvel le volt maradva a fejlődésben a korabeli gyerekekhez képest. Alig tudott járni és csak egy-két szót tudott. Akárcsak egy kilenc hónapos baba.
Nem akartam Devont terhelni a részletekkel, de mivel a dolog végül jól sült el, folytattam.
- A bátyám és a felesége nagyon jó munkát végeztek vele. Épp meglátogattam őket Ohióban, amikor nyolc hónap után először voltak náluk felülvizsgálaton a gyámügytől. Hope végig fel-alá szaladgált és ugrándozott, közben pedig vidáman nevetett. Egy áldás volt nekik. Nem is lehetett volna jobb állapotban.
- Azonban továbbra is vannak visszatérő problémái – folytattam. - Egyensúlyzavar és hasonlók. Épp most töltötte be a tizenkettőt és épp csak megtanult kerékpározni hat év kemény munka után. Ez azért elárul valamit. Valami okból kifolyólag pedig retteg a szappantól és a sampontól. Kész kínszenvedés, amikor fürdésre kerül a sor. A helyi iskola azonban egészségesnek ítélte és a többi gyerek közé sorolta be normális osztályba. Nem szükséges, hogy egyéni elbírálásban részesüljön. Kíváncsi vagyok, hogy halad, mióta utoljára láttam.
- Jó tudni, hogy most már szerető otthona van – mosolygott Devon. - És mi van a másik fivéreddel és a nővéreddel?
- Dan negyvenkilenc éves, a nővérem, Di, ötvenkettő, a másik bátyám, Steve, pedig negyvennyolc. Di is Ohióban él, akárcsak Dan. Ő is házas és három gyereke van. Tommy huszonhárom és már maga is nős, Chelsea huszonkettő, Jeff pedig tizennyolc. Ami pedig Steve-et illeti... ő Kentucky-ban él a feleségével és a két lányával. Az idősebb, Stephanie, tizennégy éves, Autumn pedig tíz. Steve sokszor került összetűzésbe a törvénnyel tinédzser kora óta. Rossz társaságba keveredett a középiskolában és sosem tért teljesen jó útra.
- Lecsukták valaha?
- Igen. Számtalan alkalommal – ráncoltam a homlokomat. - Emlékszem egy esetre, amikor összeverekedett egy sráccal valami lány miatt évekkel ezelőtt és alaposan helyen hagyta. Azért letöltendőt kapott. Arra is emlékszem, amikor fiatalabb korában a haverjaival elloptak egy kocsit és a folyóba hajtottak vele, majd fel is robbantották. Viccesnek gondolták, de végül a börtönben kötöttek ki. Össze sem tudom számolni, hányszor került bajba. Még kicsi voltam, öt éves, amikor először voltak meredek ügyei. A szüleink próbálták védeni, de a részletekről nem tudok.
- Miért robbantották fel azt a kocsit?
Megvontam a vállamat.
- Amint mondtam, úgy gondolták, vicces. Egy rendőr épp arra járt és látta az egész esetet. Mindannyiukat azonnal letartóztatta. De ez már sok-sok évvel ezelőtt történt.
- Nekem úgy tűnik, Steve a tökéletes ellentéted, Jeremy – jegyezte meg Devon. - El se tudnám képzelni, hogy te ilyeneket csinálj. - Egy pillanatra elhallgatott. - Az egész családod, az apádat leszámítva, Ohióban él, Steve pedig Kentucky-ban, igaz? Vagyis mind Cincinnati térségében. Te hogy kerültél ötezer mérföldre tőlük?
Victoria, a volt menyasszonyom képe villant az agyamba, de csak annyit mondtam: - Megvannak rá az okaim. - Jobban szerettem volna pozitívabb témákra terelni a beszélgetésünket, úgyhogy témát váltottam. - És mi a helyzet veled, Devon? Mesélsz a családodról?
Most Devonon volt a sor, hogy összevonja a szemöldökét.
- Nincs igazán túl sok minden mesélni való. Fiatalon elköltöztem otthonról, mert a szüleim nem igazán akarták, hogy ott legyek. Azóta csak születésnapokon és ünnepekkor látom őket. Tavaly viszont kihagytam a hálaadást és a karácsonyt. Nem akartam velük lenni, mert sosem éreztem magam szívesen látott vendégnek.
- Mi ennek az oka? - néztem rá kíváncsian.
Devon felsóhajtott.
- Nekem is megvannak az okaim.
Jogos válasz, gondoltam. Én nem akartam beszélni Victoriáról, legalábbis egyelőre, Devon pedig nem akarta feltárni a részleteket a szüleivel való kapcsolatát illetően. Talán idővel mindketten meg fogunk bízni a másikban annyira, hogy megosszuk a legsötétebb titkainkat is.
- A nagyszüleimmel töltöttem az ünnepeket – folytatta Devon. - Ők mindig is támogattak. Nagyon hálás vagyok nekik.
- Neked vannak testvéreid? - kérdeztem, bár már tudtam a választ. Sokat tudtam már Devonról és a többi hölgyről is, köszönhetően a kérdőíveknek, amiket kitöltöttek.
- Második vagyok négy gyerek közül – válaszolta Devon. Patricia a legidősebb. Ő nagyon, nagyon okos. Érettségi után ösztöndíjat kapott az állami egyetemre. - Devon sóhajtott, mielőtt folytatta. - Mindig is ő volt a szüleink kedvence. Most már házas és két gyereke van. Annyira irigyelem őt!
Összevontam a szemöldökömet.
- Miért irigyled Patriciát? Mi okod lehet arra, hogy bárkire is irigykedj?
- Mert mindig is meg szerettem volna házasodni. Hogy feleség legyek és anya – sóhajtott ismét. - Hogy... boldog lehessek.
- Akkor miért nem házasodtál meg? Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen gyönyörű és kedves nő mágnesként vonzza a férfiakat.
Devon mosolyt erőltetett az arcára a kedves szavak hallatán.
- Én... sok időt töltöttem egy rossz alakkal. Barrettel. Nyolc évig voltunk együtt. Rosszul bánt velem és rendszeresen megcsalt. Én... én viszont szerettem őt, azt hiszem, és szerettem volna, ha működik ez a kapcsolat. De végül eljutottunk arra a pontra, ahonnan már tudtam, hogy nincs visszaút. Úgyhogy kidobtam. Egy nap korán mentem haza a munkából és ott találtam Barrettet a MI ágyunkban Tabithával, akit addig a legjobb barátomnak tartottam. Szóval így volt. Azonnal kirúgtam mindkettőjüket és hallani sem akartam többé róluk.
- Mégis hogy tudhat bárki is megcsalni téged?
Devon vállat vont.
- Nem tudom. Már majdnem egy éve, hogy szakítottunk. - Zavartan kuncogni kezdett. - Azóta itt szexeltem először a szigeteden. Mióta ide jöttem, párszor ágyba bújtam Camille-lel, egyszer Amy-vel és volt egy hármas menetünk is kettejükkel. Ez már nagyon rám fért. Aztán voltam veled is, Jeremy. Három ember három nap alatt. Nem semmi, mi? - Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt hozzátette volna: - Azelőtt összesen csak két emberrel feküdtem le. Barrettel és a régi, középiskolás barátommal, Timmel. Mindössze két emberrel tizenhárom év alatt, most meg, ezzel szemben, három emberrel három nap alatt... És ma még elég korán is van, úgyhogy mondhatjuk úgy is, hogy két nap alatt.
- Most dicsekszel? - mosolyodtam el.
- Ó, dehogy! - rázta a fejét Devon. - Egyáltalán nem. Csak nagyon jól érzem magam itt. Mintha egy álmom vált volna valóra. Azóta vonzanak a nők, amikor még iskolás voltam, de sose volt még dolgom eggyel sem, mert túlságosan is féltem közeledni hozzájuk. Itt, a szigeten, viszont a többiek is olyanok, mint én. Nem kell aggódnom a megvető és elutasító pillantások miatt, amit otthon kaptam, ha közeledtem egy nőhöz. Ez a sziget csodálatom. Imádom. - Hirtelen előre hajolt és megcsókolta az arcomat. - Plusz a vendéglátónk is igazán dögös.
Ismét éreztem, hogy elpirulok valami miatt, amit Devon mondott rólam. Egyértelmű volt, hogy nem fél kimondani a gondolatait. Szerettem volna olyan nyílt lenni, mint ő.
- Patriciáról már meséltél – tértem vissza az eredeti témához. - De azt mondtad, második voltál négy gyerekből. Mi a helyzet a másik kettővel?
- Az öcséim. Michael és Seth – válaszolta Devon. - Nem igazán láttam őket már egy ideje. Michael még mindig otthon él a szüleinkkel, Seth pedig egyetemre jár Nyugat-Virginiában. Atléta ösztöndíjat kapott. Karácsony óta nem láttam. Michaelt és a szüleimet pedig a születésnapom óta, ami március 28-án volt. Most pedig mi is van? Június 5? Egy étteremben találkoztam velük és a nővéremmel meg a családjával egy kis városban Pennsylvaniában. Shillingtonban. A nagyszüleim is ott voltak persze. Az az érzésem volt, hogy bár az én születésnapomat ünnepeljük, a szüleim nem is igazán akartak ott lenni. Mintha Patricia kényszerítette volna őket, hogy jöjjenek el. Azóta nem is láttam őket. Még... még csak nem is beszéltem velük. Szomorú, különösen, hogy csak három mérföldre élek tőlük. Ennek ellenére viszont semmi kapcsolatunk nincs. - Éreztem a hangján, hogy visszafolytja a könnyeit. - Amikor pár éve két éjszakát kórházban kellett töltenem, még csak fel sem hívtak, hogy hogy vagyok...
- Mégis mi a gond köztetek a szüleiddel?
Devon sóhajtott egy nagyot.
- Inkább nem beszélnék róla. Még nem. Ez túl személyes.
Nem akartam túlságosan erőszakoskodni, úgyhogy csak bólintottam és ejtettem a témát.
Devon felállt és a nyakam köré fonta a karjait.
- Kedvellek, Jeremy. Tényleg. Barrett sosem ölelt át és beszélgetett úgy velem, mint te most. Melletted olyan... különlegesnek érzem magam. - Gyengéden simogatta a tarkóm az ujjai hegyével. - Hamar hozzá tudnék ehhez szokni. Mindent szeretek, amit eddig megtudtam rólad. Mindent.
- Az érzés kölcsönös – mosolyogtam és végigfuttattam ujjaimat selymes szőke haján. - Én is mindent szeretek, amit megtudtam rólad, Devon. De szeretnék többet tudni. Remélem, egyszer majd mindent megtudok rólad... Ha majd eljön az ideje.
- Nagyon őszinte ember vagyok, néha brutálisan is őszinte, amikor úgy érzem, megbízhatok valakiben – közölte Devon. - Ha a kapcsolatunk majd tovább fejlődik, meg fogsz tudni szó szerint mindent rólam. Ez az egyik rossz tulajdonságom. Túlságosan is őszinte tudok lenni. De nem tudok tenni ellene. Mindig is ilyen voltam. Csak... szeretném egyelőre magamban tartani a problémáimat a szüleimmel kapcsolatban. Ez az én nagy titkom.
- Ez egyáltalán nem hiba – ráztam meg a fejem. - Én is tudok ilyen lenni, Devon. Csak egy olyan emberre van szükséged, aki ugyanolyan nyitott, mint te. Remélem, hogy ez lehetek én.
Devon rám mosolygott.
- Annak én is nagyon örülnék.
- Bármikor, ha majd úgy érzed, készen állsz beszélni a családodról, én boldogan meghallgatlak majd. Nem foglak elítélni, vagy lenézni, vagy bármi ilyesmi. Ha van valami módja, hogy segítsek rajtad, bízz bennem, megteszem.

- Ezt nem felejtem el – ígérte meg Devon.

2017. június 17., szombat

Üvegezés a homokviharban

Üssük el az időt kreatívan és élvezettelien a rossz időben is!

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kapnak a Sivatagi tengerfenék című történetben megismert német egyetemista lányok is.

*********************************************************************


A műanyag flakon hevesen pörgött saját tengelye körül. Eleinte csak egy elmosódott, áttetsző folt volt az ágyon kifeszített lepedőn, majd, ahogy a hat szempár árgus tekintetétől kísérve elkezdett lelassulni, apránként kirajzolódtak a körvonalai is.
Feszült volt a csend, azonban ez inkább jóleső feszültség volt, ami ránk telepedett. Mindenki izgatottan várta a kifejletet. Vajon hogy fog megállapodni a flakon? Kire mutat majd a szája? Mindenki erre volt kíváncsi. Különösen Giselle, akinek szikrázó kék szemei úgy szegeződtek a forgó alkalmatosságra, mintha csak fizikai fájdalmat okozott volna neki elszakítani tőle a tekintetét. Mintha azzal, hogy megpörgette, lénye egy részét is átadta volna a flakonnak, amit egy pillanatra sem veszíthetett így szem elől. Viszont, ha úgy vesszük, ténylegesen ezen azon múlt szőke barátnőnk sorsa, milyen szögben állapodik meg a megforgatott italtároló.
Eltúlzottan pátoszos megállapítás volt, persze, nevettem fel magamban. Elvégre egy egyszerű üvegezésen aztán az ég egy adta világon semmi sem múlik az életben. Ennek ellenére azonban én is hallgattam és meredten figyeltem az egyre csak lassuló flakont. Hiszen hiába volt színtiszta móka az egész, nem volt teljesen elhanyagolható az eredmény sem. Elvégre, ki ne vágyna arra, hogy ez a szőke istennő megcsókolja?
Mind a hét leányzó, aki mellettem körbeülte a pörgő üveghelyettesítőt az összetolt ágyakon, szinte már némán szuggerálta a rendre mindannyiunkon végigsöprő kupakot. Senki még csak egy hangosabb szusszanást sem hallatott. Mintha csak egyedül ültem volna a szobában. A többiek jelenlétének a legapróbb neszét se lehetett hallani, csak a szél süvítését odakinn.
A flakon egyre csak lassult és lassult. Egyre több időbe telt, amíg egyik emberről a másikig lendült. A perdülete egyre csak fogyott, mi pedig lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy végül kin fog megállapodni. Minden egyes körnél, amikor elhagyta a forgató Giselle-t, mindenki sorban tekintett végig az egymás mellett ülőkön, várva, hátha hozzá érve lassul majd le a kiálló nyak. Inge… Heidi… Helga… én… Maria… majd ismét Giselle, egy leheletnyivel kevesebb idő múlva, mint az előbb, újból Inge, aztán egy szívdobbanásnyival hosszabbra nyúló várakozás után megint Heidi, hogy aztán ismételten Helga következzen, végül Maria, és…
Az üveg egyre csak lassult, míg végül teljesen meg nem állapodott… pontosan a Giselle mellett csillogó szemű Ingén.
Hatalmas üdvrivallgás hasított a levegőbe, a fiúsan rövidre vágott hajú diáklány pedig már fordult is szőke barátnőjéhez, aki az arcára simította a kezeit és lágyan megcsókolta.
A többiek vidáman ujjongtak és füttyentgettek, miközben figyelték, ahogy a két leányzó érzéki nyelvcsatát vív. Valaki még vissza is számolt, kikényszerítve a kötelező tíz másodperces kontaktus betartását. Nem mintha erre szükség lett volna.
Aztán, már bőven a tíz szekundum lejárta után, a két száj lassan elvált egymástól. Inge elégedetten megnyalta ajkait és széles mosoly terült szét arcán, miközben a flakonért nyúlt, hogy ezúttal ő pörgesse meg.
Ismét csend telepedett ránk. Néma, átható, feszült, de mégis kellemes csend, amit csak a szél süvöltése tört meg odakintről.
Elszakítottam a szemem a flakontól és kinyújtottam a nyakam, hogy kitekintsek az ablakon. Nem mintha remény lett volna rá, hogy a helyzet egy jottányit is javuljon. Mintha csomagolópapírt ragasztottak volna az üveg túloldalára, odakinn változatlanul csak a sárgásszürkés homályt lehetett látni, épp úgy, mint az elmúlt két napban.
Már két napja. Két napja tartott ez az ítéletidő. Ennyi ideje kellett volna elhagynunk a várost, és az országot. Az időjárás azonban nagy úr.
Persze, a sivatagot jöttünk tanulmányozni Kínába, a végtelen homoktengert, a dűnesorokat, a hevesen fújó szélben vándorló buckákat… de ez azért mégiscsak túlzás volt. Két teljes hetet töltöttünk a nyugat-kínai pusztaságokban, hogy aztán végül, mintákkal és adatsorokkal teletömött csomagjainkkal, repülőre szálljunk és visszatérjünk Pekingbe, ahonnan indult tovább a nemzetközi járat Európába. Mindenki nagy örömére. A kis belföldi járaton elterpeszkedve kis diákcsoportunk minden tagja arra panaszkodott, hogy épp ideje elhagyni ezt a vidéket, mivel az utolsó néhány napban már minden igyekezet ellenére is több homokot nyaltak, mint puncit. Pedig ők aztán próbálkoztak…
Schmidt professzor igyekezett diszkréten megjátszani, hogy nem hall semmit, az arcára kiülő apró mosoly azonban elárulta. De a lányokat ez sem izgatta. Nem számított már más, csak az, hogy hamarosan Pekingbe érünk, aztán indulhatunk is tovább haza… Legalábbis ez volt a terv. A sivatag azonban nem eresztett minket.
Alig hogy leszálltunk a fővárosban és elfoglaltuk az egy éjszakára bérelt diákszállásunkat, ahonnan reggel már indulnunk is kellett volna vissza a reptérre, a nemzetközi járathoz, lecsapott a homokvihar.
Újból felcsendülő ujjongás rántott vissza a valóságba. Ahogy ismételten odakaptam a tekintetem, már csak azt láttam, ahogy Inge és a flakon szája előtt törökülésben ücsörgő Maria szélesen egymásra vigyorognak, mielőtt a rövidre vágott hajú lány négykézlábra emelkedett, hogy áthidalja a közte és spanyol származású társnője közötti távolságot, ajkait az övéire tapasztva.
Töretlen hujjogás kísérte a látottakat… nem is véletlenül. Be kell vallanom, hogy a látványtól nekem is rekordsebességgel kezdett bizseregni a lábaim köze. Maria arcán pedig mintha még némi csalódottság is tükröződött volna, amikor a csók véget ért.
Ennek még lesz folytatása – ezt olvastam ki a barna leányzó szemeiből, miközben ő fészkelődött egy kicsit és megforgatta a flakont.
Gondolataim ismét a szobára telepedő csendet megtörő szélsüvítés felé fordultak. Annyira örültünk, hogy megszabadulunk a sivatagtól, a sivatag viszont, úgy tűnt, nem akart elereszteni bennünket. Mintha csak sárgásbarna ujjaival utánunk nyúlt volna, fél Kínán keresztül, hogy utolérjen és visszafogja a gépünket Pekingben.
Persze ez nonszensz volt. Megnyugtattak minket, hogy a Belső-Mongólia sivatagaihoz relatíve közel fekvő fővárosban megszokottak a homokviharok ilyenkor, a tavaszi hónapokban, azonban mégis…
Megint a hangos éljenzés szakította félbe a gondolataimat, aminek nyomán tekintetem Mariára rebbent, aki a vele szemben ülő leányzót méregette.
- Helga… - mondta bizonytalanul.
- Nem. Heidi – kacagott fel a két egymás mellett ülő lány egyszerre.
No persze. Az ikreket még így, egymás mellett is szinte lehetetlen volt megkülönböztetni. A két bajor lány olyan volt, mint két tojás. Két gyönyörű, hosszú fekete hajú, karcsú, napbarnított tojás, de mégiscsak két tojás. Volt közöttük különbség, persze, amit a figyelmes szemlélő hamar észrevehetett… azt azonban a fenének sem tudta senki sem megjegyezni, hogy tulajdonképpen melyikük is az, aki ránézésre egy leheletnyivel magasabbnak és vékonyabbnak hat, melyiküknek tűnik kicsit kerekdedebbnek az arca, és így tovább. Valahányszor azt hittük, hogy már megjegyeztük, a következő alkalommal megint belebuktunk. A két H, ahogy becézték őket, H&H, Helga és Heidi, viszont történetesen nagyon jót is mulatott ezen.
De nem hagyták túl sokáig hoppon a kissé megilletődött Mariát. Heidi pár pillanatnyi kacagás után megragadta barátnője gallérját, hogy mohó csókjába vonja őt.
Az ikrek, amilyen pajkosak, és néha kislányosak voltak, olyan vehemenciával tudták magukat az élvezetekbe belevetni. Most is, bár de jure Maria volt a kezdeményező fél, Heidi szinte ott helyben falta fel őt, a többiek kurjongatásaitól kísérve.
Még fél perc után is alig akarta abbahagyni a csókot, hogy aztán mégis visszahúzódjon, a kipirult arcú Mariára kacsintson és megpörgesse a flakont.
Az én fejemben ismét visszatértek azok a szavak, amiket a helyiek a mostani időjárásra mondtak. Megesik. Minden évben ez van. Az északnyugatira forduló szél ide hordja a homokot Belső-Mongóliából, egy rövid időre óriási felhőbe burkolva a több milliós Pekinget. Azt javasolták, amíg tart, maradjunk a szállásunkon. Nem egészséges a szálló porba kimenni. A repülőjáratokat pedig úgyis törölték, mivel a gépek turbináját taccsra vágja a beléjük kerülő sok por.
Egy-két nap és minden helyre áll – ígérték. Azonban a vihar már második napja nem enyhült egy fikarcnyit sem. Csak tombolt és tombolt, töretlen erővel. Mintha csak az egész Góbi-sivatagot át akarná költöztetni ide, Kelet-Kínába.
Hamarosan már a helyiek is beismerték, hogy ez már nem szokványos, de sajnos egyre többször előfordul. Elvégre Kína a Föld legnépesebb országa. Több mint kétmilliárd ember. Ezt a nagy tömeget pedig etetni is kell, tüzelőt biztosítani nekik és így tovább… Ezért hát évszázadok óta irtják már az erdőket és túrják fel a talajt mindenhol az országban, aminek azonban az a következménye, hogy elég egy nagyobb széllökés, hogy mindent útnak indítson.
A megnövekedett portömeg pedig a röpke vihar helyett most napokon keresztül teregette be Pekinget.
A következő ujjongáshullám érezhetően erőteljesebb volt, mint a korábbiak. Nekem pedig beletellett néhány pillanatba, amíg felfedeztem az okát.
Tekintetem pár másodpercig értetlenül rebbent egyik diáklányról a másikra, míg végül meg nem állapodott az egymásra mosolygó Heidin és Helgán.
Az egyik ikernek sikerült kipörgetnie a másikat.
Az izgalom a tetőfokára hágott, a két lány azonban nem jött zavarba. Valami rögtönzött, rituális táncfélébe kezdtek, mint a régi korok dámái, ahogy üdvözlik egymást. Leginkább viszont csak minket húztak. Pontosan tudták ők is, milyen hatást gyakorolnak ők, mint ikrek, másokra. Bár a mai világban már megszokottak voltak az egypetéjű testvérpárok, akiknek létét a régi korokban boszorkányságnak, vagy valami isteni jelnek, ómennek hitték, ma viszont már könnyedén szembe jöhetnek bármikor az utcán. Mégis volt valami egzotikum az egymásra megszólalásig (vagy még azután is) hasonlító leányzókban. Az pedig plusz érzéki faktor volt, ha a két tojás nekiállt csókolózni egymással.
Persze annak is volt némi pikantériája, hogy testvérekről beszélünk, de a két H ebből a legkevésbé sem csinált problémát. Elvégre ismerték egymást kívülről-belülről. Mintha nem is két ember lennének két testben… Nos, pontosabban két ember két testben, de nem egy test, egy ember, másik test, másik ember, hanem… valahogy keveredve. Az, hogy egymáshoz nyomták a szájukat és mozgatták egy ideig, miközben kardoztak a nyelvükkel, nekik semmi extrát nem jelentett. Nekünk többieknek viszont…
Giselle, Maria és Inge úgy hujjogtak, mint akiknek teljesen elment az eszük. Mintha valami perverz démon szállta volna meg őket. De az ikrek, úgy tűnt, élvezték a figyelmet.
A hosszúra nyúlt műsor végül mégis úgy ért véget, mintha csak egy röpke pillanatig tartott volna, csalódott sóhajokat csalva elő a többiekből. Helga és Heidi azonban nem engedtek, csak vigyorogtak, miközben az előbbi a flakonért nyúlt, hogy megforgassa.
Ha már napokra itt ragadtunk, a kínai fővárosban, ki tudja meddig, hála az irgalmatlan mennyiségű erdőírtás által felduzzasztott homokviharnak, amihez még a környező gigantikus ipartelepek füstje is hozzáadódott, valahogy el kellett töltenünk az időt. Ha pedig már ki kell találni valamit, miért ne élvezhetnénk is?
A flakon lassulni kezdett és végül, mintha ő is izgalomba jött volna az előbb látottaktól, ismét Heidin állapodott meg.
- Na nem! – kacagtak fel az ikrek ismét egyszerre, a többiek meglepett és valahol mélyen kissé reménykedő felhördülését hallva. – Egyszer elég volt a műsor… A többit majd magunk között lerendezzük.
Helga a másik három leányzóra kacsintott, nyilvánvalóan szánt szándékkal húzva a fantáziájukat, miközben újra megpörgette a flakont. Sikertelen eredmény után újabb próbálkozás.
Gondolataim ismét elkalandoztak és a helyzet abszurditásán agyaltam. Kína az élre tör. Mindenben. A népességben, a gazdaságban, a politikában… de a környezetrombolásban és az ebből fakadó éghajlatváltozásban is. A végén még oda jutunk, hogy Pekinget teljesen elnyeli a sivatag…
Egy pillanatig nem is értettem a feltörő ujjongást és a rám szegeződő kíváncsi tekinteteket. Értetlenül tekintettem egyik barátnőmről a másikra, míg végül pillantásom meg nem találta középen a rám szegeződő szájú flakont.
- Mi az, B? Nem elég izgalmas a műsor? – nevetett Inge.
- Nem az… - tiltakoztam. – Csak… elgondolkodtam…
- Miről? – kacagott Giselle. – A játék nem elég izgalmas?
- Nos… hát…
- Ne aggódjatok! – vágta közbe Helga. – Majd én azzá teszem neki.
Azzal, mintha csak egy rugó lökné előre, rám vetette magát. A hirtelen jött lendülettől gyakorlatilag ellen sem tudtam állni, ahogy felborított és kiterített az ágyon.
Csak tehetetlenül néztem a fölém hajoló karcsú testet, a lágy ívű arcot és a széles mosolyt, miközben a fekete hajkorona sátorként borult ránk. Ránk és a közeledő ajkakra, melyek mohón a számra tapadtak, tűzijátékszerűen átható bizsergéssel és mámoráradattal terítve be az agyamat.
Nem bírtam ki, hogy ne emeljem fel a kezeimet, markoljam meg merészen Helga fenekét és magamhoz vonva szenvedélyesen visszacsókoljam őt.

*****************************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B egy homokviharban egy szállodai szobában rekedt itt!

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]