2015. április 17., péntek

Kleopátra


B és az elveszett sír misztikuma... Na meg az alkohol.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap a Lady (első felbukkanás: Nekropolisz) is.

********************************************************************************

A föld mintha eggyé vált volna a fölötte mozdulatlanul vibráló levegővel. Bár az ég ennél tisztább nem is lehetett volna, mégis talán pont ez okozhatta a bajt. Na meg az a tetemes adag alkohol a gyomromban, amit az előző este hűvösében benyakaltam. Nem hiába tiltják a szokások ezen a vidéken az ivást. Egy két korty sör persze még nem árthat meg, de inkább akkor már ne igyon semmit az ember fia-lánya! Úgy a biztos. Bár én nem vagyok mohamedán, de azt a saját káromon kellett megtapasztalnom, hogy bizony nem csak Allah verheti meg az ezen szabály ellen vétőket, hanem a perzselően tűző nap is.
Hiába bújtam meg egy félig leomlott falcsonk árnyékában, a fennvaló, izzó tűzgolyóbis így is utolért. A föld szinte eggyé vált a felette a hőségtől mozdulatlanul vibráló levegővel, igen. Ugyanolyan száraznak és porral teltnek éreztem, ahogy átjárta tüdőmet, mintha csak a homokok szipuznám fel a talpam alól. A legdurvább másnaposság szerencsére elkerült, de a Ráktérítőhöz közeli szélességi kör hevületében mégis úgy lüktetett a fejem, mintha az amúgy mozdulatlannak tűnő levegő valójában két hatalmas kézként szorongatná.
- Nézzétek csak! - rántott ki kábulatomból egy ismerős, vidám hang. Mert bizony, amíg én ott süttetés helyett hűtöttem a hasam a nap helyett az árnyékkal, vagy, ahogy egyik régi jó tanárom mondaná, szintetizáltam, körülöttem javában folyt a munka. Elvégre mit csinálna egy rakat tudós, ha a semmi közepén találna egy rakat elhagyatott romot? Elkezdene ásni, hogy aztán előkerítsen egy rakat lomot, ami talán jobb, ha a föld alatt is marad.
Na jó, kicsit igazságtalan vagyok... Kicsit nagyon. Hiszen ismertem már egy ideje a Lady-t és tudtam, ha ő valahova ennyire el akar jutni, mint ide, arra nyomós oka van. És pontosan értettem én is mindent, egészen addig, amíg le nem gurítottam azt az átkozott piát tegnap este. Azóta, hogy az iddogálás után aludni tértem, már semmi nem érdekelt, csak hogy kijussak innen.
Nem mintha amúgy nem lett volna elsőosztályú a terület fekvése. A tenger is itt hullámzott alig egy kőhajításnyira a hátunk mögött. Azonban ebben se volt túl sok köszönet. Nem hiába nevezik ezt a porlepte országot a Nílus ajándékának és nem a Földközi-tengerének. Egyiptom területének ugyanis több, mint kilencvenöt százaléka sivatag. A homokdűnéket pedig még a tengerpart se tartja messze, csak a vidéket átszelő hatalmas folyam mindenfelé kiteregetett hordaléka.
Ez a terület mégis tartogatott némi üdvöt az itt tengődőknek. Egyrészt a Nílus hatalmas kiterjedésű deltája se volt különösebben messze, másrészt, ha az azáltal és a tenger által határolt háromszög harmadik oldalát nézzük, ott meg ott hullámzott az enyhet adó Mareotisz-tó.
Csak az a kár, hogy ez utóbbiról egy kissé lekéstünk. A valaha hajózható víztömeg, melyet egy mészkő gát választott el a tengertől, az ókorban igencsak forgalmas helynek számított. Az Egyiptom életadójának legközelebbi ágával is összekötött tó hosszan elnyúlva húzódott az ország északnyugati részén a líbiai vidékek irányába. A nyugatról érkező törzsi kereskedőknek így csak a tó legnyugatabbi pontjáig kellett eljutniuk, ott máris eladhatták portékájukat az egyiptomi hajósoknak, akik aztán a
Mareotiszon és a Níluson át eljuttathatták birodalmuk bármelyik említést érdemlő zugába, vagy akár kivihették a Földközi-tengerre és azon át a Mediterráneum más népeihez is. Az idő azonban nem csak a népek, de a tó felett is eljárt. A valaha hatalmas víztömeg a huszadik század elejére kétszáz, a huszonegyedik hajnalára pedig mindössze ötven négyzetkilométeresre zsugorodott, elveszítve az ókori Egyiptom kései történetének fővárosa, Alexandria déli vízi összekötőjének szerepét. Persze a mára metropolisszá nőtt város ezt egy cseppet se bánta. Lakótelepek nőttek ki a valaha volt tómederből, hogy otthont adjanak a népszaporulatnak.
Errefelé, valamivel nyugatabbra azonban, a Mareotisz kiszáradása minta csak az élet fokozatos eltűnésének újabb lépcsője lett volna. Hihetetlen volt belegondolni, hogy valaha, Alexandria megalapítása után, az első fénykorában, ez a már romkupaccá vált hely kiemelt fontosságú volt egész Egyiptomban.
Az akkoriban a görög nyelvű világhoz tartozó egyiptomi elit Taposiris Magnának hívták, a mai egyiptomi arabok pedig Abu Sirnak nevezik azt a koszfészket, aminek közelében ez az épületegyüttes fennmaradt. És valóban, a fennmaradt a legjobban illő szó arra, ami itt körülvett minket. Ha az ember elmegy Aquicumba, a Stonehenge-hez, vagy akár a gízai piramisokhoz, hogy ne tekintsünk túl messzire, kőhalmokat lát, melyeknek több száz, akár több ezer éves múltja megérintheti az arra fogékonyakat, de mégis, képzelőerő kell, hogy az ember belehelyezkedjen a képzetbe, hogy ezek az építmények már mióta ott állnak. Itt, a sivatag tenger felőli peremén viszont tényleg olyan volt, mintha a valaha volt ókor egy igencsak frekventált helyén lennénk, amiből azonban a századok folyamán fokozatosan kiveszett minden szín és élet. Vagy lehet, csak az alkohol tette?
Akár így, akár úgy, a helyet először elhagyták az emberek, még a középkor hajnalán, aztán az épületek is belerongálódtak a sivatag szürkésbarnaságába, végül pedig az északon hullámzó tenger mellől a délen hullámzó tó is eltűnt. Ha az épületegyüttes északi részén, a parthoz legközelebb álló emelvényre, a valaha Alexandriában állt világítótorony kicsinyített mására néztem, az is olyan volt, mint egy valaha tényleg erős, jól funkcionáló épület, amiből azonban a századok minden erőt kiszívtak.
De persze nem néztem rá, mert akkor szembe kellett volna néznem a nap perzselő erejével, ami szinte egy csapásra felforralta az agyvizemet. Inkább a másik romhalmaz belseje felé bámultam, a templom maradványaiba, melynek közepén most izgatott társaim guggoltak.
Halkan nyöszörögtem és feltápászkodtam, hogy én is oda vánszorogjak és megnézzem az érdeklődés tárgyát.
Taphosiris Magna valaha kiemelt kultuszhely volt. II. Ptolemaiosz, az Egyiptomot meghódító Nagy Sándor helytartójaként, majd kvázi utódaként itt regnáló és dinasztiát alapító Ptolemaiosz fia alapította az egyiptomi Ízisz és Ozirisz templomaként, utóbbinak nevét Osiris formában bele is foglalva a település nevébe. A görög és egyiptomi építészeti elemeket ötvöző architektúra a régi vallások korának leáldozása után kopt templom lett, mielőtt az enyészetnek hagyták volna, előtte azonban volt történetének egy sokkal fontosabb vonatkozása is. Az ókori Egyiptom utolsó önálló uralkodója, VII. Kleopátra, egyes feltételezések szerint ide temettette magát. Annyi bizonyos, hogy már életében is igen sok párhuzamot vont saját személye és Ízisz istennő között, az elmélet hívei szerint pedig utolsó nagy partnerét, Marcus Antoniust a transzcendens nőalak férjével, Ozirisszel azonosította. Így hát mi sem lehetett kézenfekvőbb, minthogy a földi Íziszt és Oziriszt mennyei megfelelőik Alexandriához amúgy is közeli és nagy becsben álló templomában temessék el?
Persze minderre a mai napig semmi bizonyíték nincs, szóval az az óriási szenzáció elég vonzó lehet minden régésznek, hogy végül ő találja meg a nagy fáraónő végső nyughelyét.
Bennem is felpislákolt az érdeklődés szikrája, ahogy az összegyülekezett kis csapat vállai felett a Lady-t kerestem tekintetemmel, aki az alapos műgonddal a földbe mélyített gödör mellett guggolt, kezében a frissen felszínre hozott koponyával.
- Egész kicsi gyerek lehetett - állapította meg. - Nézzétek!
Eszközeivel óvatosan lekapargatta a koszréteget egy különösen szabályos formájú dudorról az orr alatti részen. Ekkor figyeltem csak fel rá, hogy a lelet nem teljesen ép. A járomcsont alatt az egyik oldalon végig az állcsúcsig egy vékony réteg hiányzott a maradvány anyagából. Ahogy gyomrom összerándult az immár fejemre tűző nap keltette émelyítő érzéstől, inkább igyekeztem nem belegondolni ennek okába. Talán a századok folyamán elmozdították valamikor a testet és akkor sérülhetett meg. Vagy még a temetés során. Ki tudja?
De nem is nagyon érdekelt. Csak bámultam, ahogy a Lady lekapargatja a piszkot a különös kitüremkedésről. Egy fog volt. És nem egyedül. Különös látvány volt belülről megszemlélni egy gyermek koponyáját, aminek mélyén, az állkapocs csontjába ágyazódva és az orrüreg alatt is, a csont mélyén, a tejfogak alatt ott várakoztak a végül soha ki nem nőtt felnőtt fogak. Különös, izgalmas, de közben valahogy, furcsa módon, émelyítő látvány is volt. De lehet, megint csak az előző esti felelőtlenségem tette.
A lényegen azonban mit sem változtat, ez az amúgy is eléggé kis méretű koponya ezek után már egyértelműen nem lehetett a harmincas éveiben elhunyt uralkodónőé. Bár a gödör köré gyűlt régészeket talán még annál sem izgatta kevésbé, mintha magának Nagy Sándornak az elveszett maradványaira bukkantak volna véletlenül, az én figyelmem ismét háborgó gyomromra és lüktető fejemre terelődött.
- Jól vagy, B? - nézett fel rám a Lady. - Nem nézel ki túl jól.
Lassan megráztam a fejem, de aztán meg is bántam, ahogy belé költözött a szédülés.
- Csak a tegnap este következménye.
Társam sokat mondóan elmosolyodott. Ő már akkor is hangoztatta, hogy nem jó ötlet, amit művelek, de most, inkább perzsa őseitől örökölt keleties külleme, barna bőre és sejtelmes szemei mellé társult annyi az angol jólneveltségből, hogy ezt ne tegye szóvá. Inkább visszafordult a kezében tartott lelethez.
- Ehhez finomabb eszközök kellenek - állapította meg. - Isabelle! Ide hoznád a kocsiból a hatos ládát?
Mellette térdelő társa, sofőrje és mindenese egyben, felemelte a fejét és rá nézett, majd szó nélkül felém fordította szikrázó zöld szemeit. Bár ritkán szólt hozzám és akkor se volt egyetlen rossz szava sem, tökéletesen éreztem felém áramló ellenszenvét és azt a megfoghatatlan kínzó vibrálást, ami hármunk között remegett vele és a Lady-vel. Pontosan tudtam, mi húzódik a háttérben és eszem ágában se volt belerondítani a jénai tálba, de ezt valahogy sosem sikerült még megfelelően kommunikálnom felé. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az a kristálytiszta érzés, hogy a zöldszemű szőkeség mennyire nem akar kettesben hagyni munkaadójával. Még akkor is, ha tulajdonképpen nem is maradnánk kettesben, tekintve a csapat többi tagját.
Én azonban mégis inkább engedtem.
- Hagyjad! Megyek én - morogtam. Egy újabb gesztus, amellett meg úgyis, talán a mozgás segít rajtam kicsit.
- Rendben - bólintott a Lady. - A terepjáró csomagtartójában kell hogy legyen. Az oldalára van festve a szám.
- Megtalálom - motyogtam félhangosan és megtoldottam egy bólintással is, miközben visszafelé indultam a falmaradvány irányába, melynek árnyékában korábban megbújtam és amelynek túloldalán, pár percnyi ügetés távolában, ott parkolt kis csapatunk kocsikonvoja.
A nap nem tűzött már olyan erősen. Egyrészről az évnek direkt olyan szakát választottuk, amikor kevésbé perzsel a hőség, másrészt meg már úgyis közeledett az este. Nekem mégis mintha bográcsban sütögették volna az agyamat.
Ahogy felkapaszkodtam a faltöredék egyik erősebben erodált részének alacsony kiemelkedésére, tagjaim már az enyhe megerőltetéstől is remegni kezdtek.
Fene essen ebbe az egészbe! - gondoltam. - Fene a Lady-be, a rohadt ládájába, fene Isabelle féltékenységébe, fene az egész ásatásba és fene magába Kleopátrába is! Hogy miért nem tudott inkább Malibuban temetkezni? Vagy most még annak is örültem volna, ha Szibériát választja.
Némán a fejemben visszhangzó szavaim hirtelen elhallgattak, ahogy furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha egy kéz érintette volna meg a tarkómat. De nem is egy valódi kéz tapintásának illúziója volt, hanem már a képzet is csak az áttételes érintés által küldött ingerület.
Fejem elnehezedett, akárha valamiféle köd telepedett volna rám.
Éreztem valakinek a jelenlétét. Persze, ez önmagában nem lett volna különös egy ásatáson, ahol sok ember megfordul, de ez most már volt. Más és megfoghatatlan.
Egyszerre volt embert próbálóan nehéz és légiesen könnyű felemelni a fejemet. Tekintetem úti célom felé fordult, azonban a nem túl nagy távolság ellenére sem láttam magam előtt a kocsikat. Csak a homályos derengés reszketett előttem és... és az alak, ami most hirtelen, mint a semmiből lépett ki belőle légies kecsességével. Alacsony, karcsú jelenés volt. Bár testét bő, tunikaszerű fátyol takarta, leheletvékony anyagán keresztül előderengett az általa rejtett karcsú alak. Tekintetemet elhomályosította ugyan a kábulat, mégis, hosszú, alabástromszín nyaka felett látni véltem a rövid, jellegzetes ívű fekete frizura keretezte gyönyörű arcot.
Bár nem maradt fenn hiteles ábrázolás az ókor nagy csábítójáról, azzal a kortárs írók jelentős része egyetértett, nem a klasszikus értelemben vett szépsége volt az, ami megigézte rajongóit, sokkal inkább eleganciája és kisugárzása. Én viszont mégis egy leírhatatlanul csodálatos alakot és arcot láttam magam előtt. Bár agyi ingerületeim egy lajhár sebességével vánszorogtak, agyam kevésbé fogott, mint a kiürült töltőtoll, mégis szinte átjárta lényemet a szépsége.
A jelenés nem szólt egy szót se, csak elmosolyodott. Nem csak ajkaival, de egész lényével, és körülötte az egész vibráló homály mosolygott. Aztán lassan, szó nélkül megfordult és visszalépett a ködösségbe.
Várj! - akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomon. Szám se mozdult, csak bámultam egyre jobban elhomályosodó alakját.
- B... B... B... B... - visszhangzott a fülemben, először a leheletnél is halkabb suttogásként, majd mindig egy árnyalattal hangosabban és hangosabban, párhuzamosan azzal, ahogy agyam lassan kitisztult. Végül pedig megéreztem a hátamhoz érő kezet. Most már nem képzeletet, hanem igazit. - B, jól vagy?
Ólom-nehéz mozdulattal fordítottam tekintetem a rám tekintő zöld szempár felé. Azokban az íriszekben azonban most nem volt döfő vád vagy gyanakvás, csak őszinte, bár így is kimért és távolságtartó érdeklődés.
- Persze, persze - bólintottam és megnedvesítettem ajkaimat nyelvemmel. - Máris hozom a lá...
- Hagyd csak! - szakított félbe Isabelle. - Majd én hozom. Inkább pihenj le!
Voltam amúgy elég makacs, hogy így is elvánszorogjak a terepjáróig, de most mintha minden energia és akaraterő kiszállt volna belőlem. Agyamban még mindig ott vibrált a ködösség és az a gyönyörű, igéző mosoly a múltból.
Lassan bólintottam és leereszkedtem a falról. Erre Isabelle is csak bólintott, majd amikor már kényelmesen visszahuppantam a fal tövébe, korábbi helyemre, mászni kezdett korábbi utamon.
Fejem lassan elnehezült a megerőltetéstől és egy pillanatra lehunytam a szemem, kizárva a világ zajait.
- Nézzétek csak! - rántott vissza szinte azonnal a valóságba egy hang.
A Lady ott guggolt a gödör szélén, kezében egy gyerekméretű koponyát tartva, ahogy a többiek odagyűltek köré. Isabelle is mellette térdelt. Egy pillanatra se nézett rám, tekintete mereven a leletre szegeződött.
Talán csak álom volt az egész? Az sok mindent megmagyarázna.
Lassan megráztam a fejem, mintha azzal tovaűzhetném a kábaságot. Megfogadtam, hogy egy ideig egy kortyot se iszom többet, de addig legalábbis biztosan nem, amíg el nem hagyom ezt az istenverte forró tájat. Most viszont inkább csak még inkább elernyedtem és kényelembe fészkelődtem magam a fal tövében, hogy valahogy kibekkeljem a nap végét, amikor visszatérhetek az ágyamba. Holnap is lesz nap. Akkor talán már jobban leszek, Kleopátra pedig várhat addig, hogy rátaláljunk. Elvégre bő kétezer év után mit számít még további egy nap?

******************************************************************************

Ha tetszett, olvass B más illúziójáról is "képzeletbeli" szép nőkről itt: Szellemhegy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]