2014. október 31., péntek

A világ legvégén

B-vel a föld körül

Nyáron süttethettük a hasunkat a forró homokban. Most viszont B egy olyan helyre látogat, ahol a homokos part kevésbé barátságos hangulatot tartogat.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Katyerina (első felbukkanás: A jég városa) is.

********************************************************************************


A szél úgy túrt bele hajamba, mintha legalább száz kéz akarna egyszerre matatni hosszú, fekete tincseim között. Még maga se tudta eldönteni, melyik irányból, vagy milyen erősséggel akar száguldani. Pontosabban... nem mondok igazat. Mert minden irányból és mindegy, milyen gyorsan, csak ne lassan. Ennek megfelelően pedig hátul összefont hajam eszét vesztett szélzsákként lebegett ide-oda. És úgy tűnt, Njördöt, a földfelszínnel párhuzamos mozgást végző légtömeg, magyarul szél, északi istenét még az sem érdekelte, amikor terepjárónk végül megállapodott, én pedig kiugrottam az anyósülésről.
Fújt csak tovább rendületlenül akkor is, amikor leérkeztem a meglepően mozdulatlan homokfövenyre. Az embernek a homokos vidékről általában a végtelen sivatagok, vagy a kellemes trópusi strandok jutnak eszébe. Mindkét helyen a meleg, barnás szemcsetenger terül szét, anit már a legkisebb széllökés is felkap, ráragasztva tagjainkra. Főleg, ha azok vizesek. Bár lehet, itt is vastag homokréteg tapadt volna a talpamra, ha leveszem a bakancsomat, azonban ebben a csípős hidegben ezt eszem ágában se volt megtenni. A homok pedig kellően nedves volt önmagában is ahhoz, hogy pépesen összeragadva ellenálljon a széllökéseknek, a vidéket teleszóró kavicsok és kövek köré csoportosulva. Pedig szél volt elég. Nem hiába két tenger közelsége is.
Ami pedig a meleg, lelket simogató barnás tájat illeti, azt akkor is hiányolnom kellett volna, ha számítok rá. Miközben hajammal együtt a ruhám is lobogott séta közben, talpam alatt csak a fakó sárga szemcsék csikorogtak a kövekkel együtt, milliárdnyi apró kis szörnyikeként kinyújtva karjaikat, hogy visítva kapaszkodjanak a stabilnak csak kis túlzással nevezhető talajba. Melegségnek nyoma se volt. Itt nem volt más, csak a csípős szél néha csontig hatoló rohamai, a tiszta, fagyosan kék ég és a kihalt, vendégeire hűvös gyanakvással tekintően sivár homokos-köves partvidék.
De hát mit vár az ember, ha északra merészkedik, Dánia legtávolabbi pontjára, ahol a félszigetre épült ország a legmélyebben benyúlik a zord tengerekbe, be Njörd, a szél és a tengerek viking istenének birodalmába?
Csak figyeltem a nedvesen összetapadó homoktengert, melynek élete, ha használhatok ilyen paradox képet,
ellentétben a sivatagokkal és a déli tengerek homokos strandjaival, ahol a finomszemcsés anyag akkor állapodik meg, ha már a szélnek és a víznek nincs elég ereje tovább vinni, az elemekkel való állandó harccal telik. Grenen, ez az aprócska nyúlvány a Skagen-félszigeten, Dánia legészakabbi csücskében, szinte teljes egészében vízi üledékből épült fel. És még ma is tapad hozzá anyag a tenger hullámaiból. Hiába a csípős hideg, az északi népek a múlt században, mármint még a tizenkilencedikben, mivel az embernek még tizennégy év után sem áll rá a nyelve, hogy 2000 óta a múlt század már a huszadik, szóval a tizenkilencedik század végén üdülőhelynek használták ezt a homokos félszigetet. A partra épített kunyhóik viszont, a tenger tajtékzó hullámaiból veszetten menekülő és a parthoz tapadó hordalék következtében, ma már messze benn állnak a szárazföld belsejében.
Így folytatja a hullámzó víz azt a munkát, amit örökül kapott. Grenent ugyanis nem a tenger építette.
Mélyen tüdőmbe szívtam a csípős tengeri levegőt és végighordoztam tekintetem a poszt apokaliptikus hatású tájon. Tényleg, olyan volt az egész vidék, mint amit az emberek valami hatalmas katasztrófa, atomrobbanás, a Nap hirtelen megnövekedése és perzselő hője, vagy tudom is én mi miatt elhagytak. Az ilyen elméleteket meghagyom a sci-fi-írók fantáziájának. Már csak a kiégett autóroncsok és a fosztogató bandák hiányoztak. Ezt a vidéket viszont nem az ember hagyta el, hogy így nézzen ki, hanem a jég. Még több ezer évvel ezelőtt.
Viccelődhettem volna azzal is, hogy jó, hogy nem kaptunk repjegyet ide még tízezer évvel ezelőtt. Ugyanis akkor a barátságtalan, vendéget egyáltalán nem marasztaló vidék helyett csak még barátságtalanabb jégmezőket találtunk volna itt, még a jégkorszak vége előtt.
Grenennek akkor még nyoma sem volt, amikor a jégtakaró lenyúlt egészen a mai Németország és Lengyelország belsejébe. Aztán amikor jött az olvadás, minden megváltozott.
Elképzeltem, ahogy a kilométervastag jégpáncélról leáramlik az olvadékvíz, beterítve a vidéket. Na akkor tényleg nem szerettem volna itt lenni. Német- és Lengyelország északi, síkvidéki tájait behálózzák a több kilométer széles völgyek, amiket ezek az úgynevezett ősfolyamok vájtak ki. Csak úgy, a vidéket járva, ezek nem tűnnek fel, az emberre viszont így is, tudatlanul is hatással vannak. Ugyanis ezek az ősfolyamok annyi hordalékot raktak le, hogy termékeny talajt képezve egész civilizációkat látnak el mindmáig termőfölddel.
Nem hiába fekszik ma a legtöbb lengyel és német nagyváros ezen a vidéken az egykori ősfolyamvölgyekben.
Grenen viszont nem volt ennyire szerencsés. Itt nem termékeny talaj rakódott le, csupán apró szemű homok, mely végül, a jégtakaró teljes eltűnésével, csak nyelvként maradt meg, a tengerbe nyújtózva.
Sóhajtottam egyet és összehúztam termó pulóverem lebegő gallérjának szárnyait, miközben tovább baktattam a homokdűnék között. Végig az úton, amit a terepjárónyomok szegélyeztek. Már csak azt vártam, mikor tűnnek elő az armageddont túlélt banditák, akik most a saját anyjukat is megölnék egy kis zsákmányért.
Banditákat ugyan nem találtam, de elég volt pár dűnét megkerülni, hogy kiérjek a félsziget legvégébe, és elém táruljon a fagyosan háborgó tenger látképe. Rögtön kettőé is, mert hát ne adjuk alább! Grenen ugyanis amellett, hogy Dánia legészakabbi pontján található, az Északi- és a Balti-tenger találkozásánál is fekszik.
Ez önmagában még nem lenne annyira különleges. A turistacsalogatók már régen rájöttek az ilyesmi vonzerejére, és, aki nem akar túl messzire menni, Marokkóban megcsodálhatja a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán határát is.
Ez a két tenger viszont nem hasonlítható ahhoz a kettőhöz. Ahogy az itteni homokfövenyek is barátságtalanabbak déli testvéreiknél, a víztömegek is kevésbé szívélyesek. Még egymással szemben is.
Persze az ok ennél jóval kevésbé prózai. A Balti-tenger ugyanis viszonylag fiatal képződményként nem épp egy átlagos állóvíz. Bár a tenger definícióját kimeríti, mint olyan nagy területű állóvíz, amely összeköttetésben van az óceánokkal, ezt se visz túlzásba. A jég elolvadásakor keletkezett tengermeder ugyanis szépen megtelt vízzel, de a szűk és viszonylag sekély dán szorosokon keresztül épp csak kapcsolatot tart az Északi-tengerrel.
Ez önmagában még mindig nem jelentene semmit, hiszen Gibraltárnál is ugyanez a helyzet. Ott ráadásul csak egy szoros van, itt pedig több is. A Nagy-Baelten, a Kis-Baelten és az Öresundon keresztül viszont mégiscsak nehezebb eljutnia a víznek a Kattegatt szorosba, ami errefelé találkozik az Északi-tenger peremét alkotó Skagerrakkal. A Balti-tengerbe ráadásul sokkal több nagy folyam is torkollik, csak úgy ontva az édes vizet. Bár a tenger ettől még sós marad, a koncentráció feltűnően alacsony. Ez pedig Grenennél látszik meg, ahol a tenger relatíve aprócska nyúlványa találkozik az Északi-tengerrel.
Én pedig csak álltam ott, szemlélve a természeti csodát, ahogy Njörd, több irányba csoportosítva erőit, mindenhonnan támadva, felkorbácsolta a vizet, melynek hullámai két irányból felcsapva kulcsolódtak össze, mint gigász óriások ujjai. Vagy mint két összecsapó sereg. Bár a két tenger vize némiképp vegyül egymással, ilyen erős szélben jól kivehető varratvonal választja el egymástól a néha még színében is különböző két víztömeget.
Az egész annyira szürreális és valószerűtlen volt, hogy teljesen meg tudtam érteni azokat a dán festőket, akik bő száz évvel ezelőtt ide jártak pingálgatni. És azt is meg tudnám érteni, ha egy hollywoodi producer egyszer csak kitalálná, hogy a filmtörténelem hatszáz-ötvennyolcadik apokalipszisa utáni alkotás történetét itt akarná leforgatni. A táj adott lenne rá.
Enyhén szétvetett lábakkal némán ácsorogtam. Csak a szél lóbálta a hajam, ahogy szemléltem a vidéket, amikor hirtelen két kar ölelte át hátulról a derekam.
- Ahhoz képest, hogy csak nyugodtan szét akartál nézni, eléggé sietősre vetted a figurát - nevetett mögöttem Katyerina. Kibontott szőke fürtjeit a dühös légtömeg seprűként vágta az arcomba.
- Mi az, nem tudtad tartani a lépést? - vigyorodtam el én is és megfordultam, hogy én is köré fonjam a karjaim.
- Azt nem mondtam - kacagott fel ismét. - Bár, ezen a vidéken jobb, ha óvatos az ember. Ki tudja, mikor bújnak elő valamelyik dűne mögül a világvégét túlélt atomzombik.
- Remélem, egyik mögül se - válaszoltam vidáman. - Csak mi vagyunk itt.
- Azt akarod mondani, mi vagyunk az egyetlen túlélők? - ült ki a tettetett rémület orosz barátnőm arcára.
- Ha te ezt veszed ki a szavaimból... - Igyekeztem komoly képet vágni, de nem tudtam levakarni arcomról a széles vigyort.
- Hát... Akkor nincs más hátra, nekünk kell újra benépesíteni a földet - vigyorgott ő is, miközben megmarkolta fenekem és ágyékomhoz lökte az övét.
Ismét felnevettem volna, de még mielőtt kinyílt volna a szám, ajkai azonnal be is tapasztották az enyémeket.
- Mmm! - nyaltam körbe a szám. - De... ezt az újranépesítést nem lehetne inkább a szállodában? Nem örülnék neki, ha az utolsó asszony a világon megfázna idekint.
- Az utolsó előtti - bökött gyengéden a mellkasomba.
- Oké! - nevettem fel. - De magammal sajnos én se tudok ágyba bújni.
- Hát jó! - vigyorgott. - Akkor gyere, Utolsóasszony! Sokat kell ám huncutkodni egy bolygó benépesítéséhez.
Mindketten nevettünk, miközben visszavezetett a kocsihoz, közben egy pillanatra sem engedve el a fenekemet.

****************************************************************************-

Ha tetszett, olvass arról is, milyen, ha B egy déli, melegebb homokos strandra látogat: A nyugalom szigete

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]