Zeppelin

M kalandjai

A háborúban mindenki célponttá válhat. Az is, akit egyik fél sem akar.

Kelet-London, 1915

Lassan szétnyitottam, majd ismét behajlítottam bal kezem merev ujjait. Már sokkal könnyebben ment, de a tompa fájdalom még mindig úgy járta át egész kézfejemet, mintha féltucatnyi tű fúródott volna minden egyes izületébe. Elfintorodtam, majd leengedtem a kezem, hogy megérintsem bal térdemet is. Mióta levették a lábamról a kötést, sokkal jobban éreztem magam, de már csak némi megerőltetés után is ismét visszatért a merevség.

Mocskos német lövészek! Persze, nem sok okom van panaszra. Igazából örülhetek neki, hogy a gránát két méterrel elkerült és ahelyett, hogy cafatokra tépett volna, csak a levegőbe röpített és neki lökött egy lövegállásnak. Az orvosok szerint kutya bajom se lesz, ha kellő ideig pihentetem. Én pedig pihentettem. Hiszen pár forrófejű, hazafias hevülettől fűtött fajankón kívül ki választaná Belgium mocskos, sáros és hideg lövészárkait a londoni pihenés helyett? Még akkor is, ha a pihenésre kirendelt helyszín egy nem kevésbé mocskos kis odúban egy szegény család mellett kap helyet, ami viszont legalább száraz és ha sikerül fát szerezni a tűzre, a hőmérséklete is kellemes. Na meg, nem elhanyagolható szempontként, nem fenyeget annak az esélye, hogy az ember német golyót kap a fejébe, ha csak felegyenesedik álltában.

Persze az élet sohasem fenékig tejfel. Hiába voltam sérült katona, akinek az orvosok szigorú utasítása szerint a lehető legtöbbet kell pihennie, hogy mihamarabb visszatérhessen Őfelsége és a civilizáció védelméhez a fenyegető barbár szörnyeteg Fritzek ellen, mégis, ennél a háznál, már ha a kis lakást lehet ilyen lehetetlen jelzővel illetni, mégiscsak én voltam a férfi. Annyi pedig csak belefért a pihenésembe, hogy néha megmozgassam merev tagjaimat és elsétáljak néhány sarokkal arrébbra.

Így hát vettem egy mély levegőt, kizártam agyamból a tompa fájdalmat és felemeltem a kezem, hogy bekopogtassak a régi, kopott iskolaépület igazgatói irodájának ajtaján.

- Szabad! - reccsent fel odabent egy hang, én pedig, kezemet le sem eresztve, már nyúltam is a kilincsért.

Az igazgató egy méretes, tömör, de az időtől már jócskán megfeketedett fa íróasztal mögött ült. Nagydarab fickó volt. Az öltöny csak úgy feszült a mellkasán, bár azt nehéz lett volna megállapítani, a rárakódott többletből mennyi a zsír és mennyi az izom. Az orrára tűzött szemüveg felett rám villanó zord tekintet azoban arról árulkodott, ha csak tíz évvel is fiatalabb lenne, gondolkodás nélkül jelentkezne ő is, hogy áthajózzák a frontra. Nos, akkor a hájra nem is lenne sok gondja.

- Miben segíthetek? - morogta kelletlenül.

- Matthew Michels százados vagyok, uram. Mrs. Catherine Smith otthonában szállásoltak el és...

- Százados... - szakított félbe. - Tudja... - kezdte, miközben levette szemüvegét és hátra dőlt a székében - az én időmben egy katona tudta, mi az illem. Különösen egy tiszt.

- Uram?

- Nem érdekel, hogy most nics szolgálatban - dőlt ismét előre és vaskos mutatóujjával felém bökött. - Én megkövetelem a tiszteletet. Maga kérni akar tőlem valamit. Ez esetben a minimum, amit elvárok, hogy úgy viselkedjen velem, mint a felettesével.

- Igen, uram! - Visszanyeltem a gyomromat ökölbe szorító frusztrációt, amiért itt kell parádéznom ez előtt a fotelében terpeszkedő kis senki előtt, miközben a katonáink odaát harcolnak és halnak meg a Csatorna túloldalán, Britannia védelmében. Hiszen ki ő? Csak egy koszos munkásiskola igazgatója. Az egész ügy azonban nem ért annyit, hogy emiatt botrányt csapjak. Inkább összevertem a sarkaimat, kihúztam magam és a homlokomhoz emeltem kezem. - Matthew Michels százados, szolgálatára, uram.

- Így már mindjárt más - bólintott az igazgató. - Szóval, mit is keres itt, fiam?

- Uram! A századomat tüzérségi támadás érte Ypernnél. A veszteségeink súlyosak. Én a bal karomon és lábamon sérültem meg, uram, ezért a századorvos kényszerpihenőre rendelt, uram. A szállásomat Mrs. Catherine Smith lakásán jelölték ki.

- Á, igen. Az özvegy Mrs. Smith - bólintott az igazgató. - Hogy szolgál az egészsége? Úgy hallom, az a koszos patkánylyuk, amit otthonának nevez, nem tesz túl jót szerencsétlennek.

- Ágyhoz kötött, uram - folytattam, tekintetem a férfi kopaszodó feje felett nyíló ablakra szegezve. - A hideg fuvallatok sem tesznek jót neki. Az orvos sok pihenést írt elő neki, uram.

- Értem - dőlt hátra ismét az igazgató. - És én miben segíthetek?

- Uram - nyúltam a zsebembe, hogy átadjak egy gondosan összehajtogatott papírdarabot. Míg az igazgató feltette a szemüvegét és kibontotta a levelet, hogy elolvassa a remegő kézzel írt sorokat, a biztonság kedvéért én is folytattam. - Mrs. Smith ágyhoz kötött, uram. Nem tudja elvégezni a házimunkát. Azt kéri, uram, hogy engedje haza William fiát, hogy gondját viselhesse.

- A kis Willie Smith-t? - fintorodott el a férfi, miközben leengedte a papírdarabot és a szemüvegével együtt az asztalra helyezte. - És mégis miért a gyerek?

- Uram?

- Maga nem tudná átvállalni a feladatait, katona? - nézett rám gyanakodva.

- Az orvos sok pihenést írt nekem elő, uram - válaszoltam. - Ha pedig lenne elég erőm egy háztartás fenntartásához, tanácsosabb lenne visszatérnem az egységemhez, uram. Ott több hasznomat veszik.

- Igaz - bólintott helyeslően. Egyre jobban ingerelt, hogy ez a nagyképű alak vizsgáztat, ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban teljesítené a dolgát. És még ő prédikál katonai erényekről? - Rendben - tette fel ismét a pápaszemét és firkantott valamit Mrs. Smith üzenete után a papírra. - Menjen a huszonhatos terembe a második emeleten! - nyújtotta át a papírt. - Mutassa ezt meg a tanítónak!

- Igenis, uram! - tisztelegtem, mielőtt átvettem volna.

- Leléphet, katona.

***

- Szabad! - reccsent fel ismét egy mogorva férfihang, amikor megkopogtattam az osztályterem ajtaját. Ennek tulajdonosa azonban, már csak hallomás alapján is, fiatalabbnak tűnt, mint az igazgató, és hordozott magában némi tartást is.

Ahogy benyitottam, rögtön elém tárult a zsúfolt osztályterem. Bár a régi iskolaépület egyáltalán nem volt kicsinek mondható, a sűrűn lakott környék és a nem épp a kevés számú gyermekükről ismert munkáscsaládok jelenléte okán így is több tucatnyi diák kapott helyet egyetlen helyiségben. A tanító viszont, úgy tűnt, rendelkezik azzal a képességgel, hogy katonás rendet vágjon a rakoncátlan, nyolc-kilenc év körüli lurkók között.

El kellene pár ilyen őrmester a frontra - gondoltam, amikor azonban a katedrán álló alakra pillantottam, rögtön meggondoltam magam. Bár kétségtelenül sugárzott valamifajta rémisztő tekintély belőle, a férfi alacsony volt, alkatánál fogva kövérkés és olyan vastag okulárét viselt, hogy már azon csodálkoztam, hogy nem húzza le az orrát a földig. Rendet azt tudott tartani, de szemmel láthatóan olyan nehézkes és vaksi volt, hogy egyből eltévedne a lövészárkokban. Már ha nem fullad ki a második kanyar után.

- Matthew Michels százados, szolgálatára, uram! - szalutáltam most már egyből, a biztonság kedvéért. De még mielőtt a tanító megszólalhatott volna, folytattam: - Az igazgatótól, uram! - nyújtottam át a levelet. - Utasításom van, hogy kísérjem haza William Smith diákot.

A tanító mordult egyet és a szeméhez emelte a papirost, alig pár centi távolságról silabizálva ki a betűket.

- Rendben - szólalt meg végül, összegyűrve a levelet. - Smith! - vakkantotta, igazi őrmesterhez méltóan, a szőke kisfiú pedig már azonnal pattant is fel a padból, hogy a táskájával együtt odasiessen hozzám. Kár, hogy ilyen rossz fizikai állapotú ez a fickó! Elég lenne, ha csak átlagos, máris nagy hasznára lehetne a hadseregnek.

Ebéli gondolataimnak viszont nem adtam hangot, inkább csak tisztelegtem és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a termet.

- A mama jól van? - kérdezte aggodalmasan Willie, miután becsukódott mögöttünk az ajtó. Nyilvánvaló volt, hogy egyből megértette, miről van szó, de a tanító jelenlétében nem mert megszólalni engedély nélkül.

- Gyenge - válaszoltam. - Gyengébb, mint az elmúlt hetekben. De az orvos szerint, ha sokat pihen, rendbe jön majd.

A kisfiú bólintott és engedelmesen követett végig a folyosón. Jóra való gyerek volt. Az anyja igazán büszke lehetett rá. És biztos voltam benne, az igazgató is tudja, ha most elengedi, amint ismét megengedheti magának az anyja, hogy nélkülözze otthon a tanítási idő alatt, a kis Willie első dolga lesz, hogy minél hamarabb bepótolja az elmaradását. Ezért is mehetett ilyen könnyen az ügy.

Szó nélkül sétáltunk egészen a folyosó végén lévő lépcsőig. Síri csend volt. Csak néha lehetett hallani egy-egy tanító megemelkedő hangját az osztálytermek felől. Ha az őrmestereink lennének ilyen eredményesek...

Nem tudtam befejezni a gondolatot, mert ebben a pillanatban a nyomasztó csendet hangos sivítás tépte fel.

William ijedten nézett fel rám. Ő is ismerte már ezt a hangot. Túl jól ismerte. Jobban, mint ahogy egy korabeli fiúnak a hátországban tanácsos lett volna. Ezekben a napokban viszont boldog lehetett az az ember Európában, aki még sosem hallotta a légószirénák hangját.

- Támadnak? - kérdezte remegő hangon.

Elgondolkoztam, feltekintve a plafonra, mintha azon keresztül láthatnám a felénk boruló, manapság oly sok veszélyt hozó eget, majd megráztam a fejem.

- Nem kell félned - mosolyogtam rá. - Ellentétben a híreszteléssel, a németek se szörnyetegek. Nem minket akarnak. Csak az ipari létesítményeket és a kikötőket próbálják megsemmisíteni, hogy ne szállíthassunk utánpótlást a csapatainknak.

- De te mondtad, hogy a léghajók túl pontatlanok - remegett a kisfiú.

Lassan bólintottam. Néha már az volt az érzésem, hogy a kis Willie túl okos is a korához képest. Igaza volt. A németek már nem sokkal a háború kezdete után felfedezték, hogy a zeppelinjeik biztonsággal átnavigálhatnak a Csatorna felett, elérve az angol iparvárosokat és Londont, majd visszatérhetnek a bázisaikra, mindezt olyan magasságban, ahova a légierőnk nyitott gépei nem érhettek fel anélkül, hogy a pilóta legalábbis el ne ájult volna a ritka levegőtől. Így csak a távolból lövöldözhettünk, aztán vagy eltaláljuk az egyik léghajót, vagy nem. De még ha el is találjuk, a németek még szivárgó ballonnal is visszamenekülhettek a kontinens fölé, mielőtt földet érne. Tehetetlenek voltunk. A németek pedig ezt kihasználták.

A zeppelineket viszont nem bombázásra tervezték. A németek célja az ipari létesítmények elpusztítása volt, viszont a technikai feltételek nem megfelelő volta miatt csak az ablakon, vagy erre a célra épített csapóajtókon át dobálhatták le a bombáikat, tessék-lássék alapon. És mivel nem ereszkedhettek lejjebb, nehogy a repülőink lőtávolságába kerüljenek, igazából csak vaktában tudtak bombázni, reménykedve, a kidobott töltet eltalál valami fontosat. Aztán előfordult, túl gyakran előfordult, hogy a bomba nem az pari létesítményekre, hanem a munkásoknak az előbbiek körül sűrűn egymás mellé épült, omladozó otthonaira esett.

Willie azonban még túl fiatal volt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Neki elég volt annyit tudnia, ha meghallja a szirénát, biztonságos helyre kell húzódnia. És még ez is sokkal több volt, mint amit egy ennyi idős fiúcskának tanácsos lett volna átélnie.

- Ne aggódj! - borzoltam össze gyengéden szőke haját. - Messze vagyunk a gyártól. A Fritzeknek nagyon ügyetlennek kell lennie, hogy pont minket találjanak el.

Willie fürkészően nézett rám, majd pár pillanat múlva ő is halványan elmosolyodott, kis vállai pedig elernyedtek. Nincs mitől tartania.

A következő pillanatban mintha az egész világ megrázkódott volna. A hangos robajlás fülsértő ricsaj kíséretében szórta tele szilánkokkal a folyosót. Nem gondolkodtam. A testem magától mozdult, ahogy megragadtam Williamet és az ellenkező irányba ugrottam vele, a testemmel védve őt.

A rázkódás csak pár pillanatig tartott, azonban számunkra ez is egy örökkévalóságnak tűnt. Éreztem, ahogy a vakolat beteríti a hátamat, más azonban szerencsére nem ért el bennünket. Én azonban nem mozdultam. Szorosan tartottam a karjaimban a fiút, amíg a légószirénák hangja lassan el nem halt. Csak utána emeltem fel a fejem, hogy hátra nézzek a folyosóra. Mintha egy berobbant, de még épp csak álló bányaüreget láttam volna. Mindenfelé omladozó falak és törmelék.

- Maradj itt! - parancsoltam rá Willie-re, miközben felemelkedtem. - Ha pedig ismét megszólalnának a szirénák, fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Ki az épületből és keress valami biztonságos helyet!

William némán bólintott és rettegő szemekkel figyelte, ahogy visszasietek a termek felé. A térdem szinte üvöltött a fájdalomtól. Legszívesebben lekuporodtam volna a földre és csak ücsörgök, amíg teljesen el nem múlik. De nem tehettem. A vakolat még mindig pergett a fejemre, az épület pedig hangosan recsegett, mint ami bármelyik pillanatban összedőlhet.

A huszonhatos számú terem ajtaja mellett a repedéseken át porral teli levegő gomolygott ki. A masszív faajtó megrepedt, de még a helyén volt. Udvariasság és katonaerkölcs ide vagy oda, gondolkodás és egy szó nélkül téptem fel, ahogy oda értem elé. Alig tudtam megállni, hogy ne zuhanjak utána azonnal a mélybe.

A tanterem eltűnt. Az ablakok betörtek, az omladozó falon pedig csak egy piszkos sáv jelölte, hol volt egykor a padlózat. Odalent, két emelet mélységben pedig, a földszintet vastag törmelék borította. Ember méretű darabok a tetőből és a falból és rengeteg por. Nem láttam semmi mást, csak középen egy a romok közül kiemelkedő fekete valamit.

Beletellett pár pillanatba, amíg felismertem a bomba szárnyakkal ellátott farokrészét. Szerencsére nem robbant fel. Ha úgy tett volna, valószínűleg az egész épület a levegőbe repül. De még így sem lehettünk biztonságban. Az iskola egész épülete recsegett, a falakból pedig tovább pergett a finom anyag.

Nem gondolkodtam sokáig, bár így is egy órának tűnt az a pár másodperc, ami után megfordultam és visszasiettem a folyosó végén remegő fiúhoz.

- Ki kell jutnunk innen - fogtam kézen és lefelé indultunk a lépcsőn.

Willie anyja már az utcán várt minket. Nyúzott arca fehérebb volt, mint agyon használt, koszos hálóinge. Halványkék szemeiben a félelem és a rettegés tükröződött. Amilyen gyenge volt, azon csodálkoztam, hogy nem rogy össze ott, a ház előtt.

Amikor azonban meglátott minket közeledni, támadásra vezényelt és őrmestereik által űzött katonákat megszégyenítő gyorsasággal rohant felénk, hogy végül térdre rogyjon a kövezeten és zokogva átölelje a fiát.

A zeppelineknek már nyoma sem volt. Az ég tiszta kékjével borult fölénk. Csak a közeli gyárak kéményeinek füstje vont elé vékony fátylat. Az emberek viszont csak lassan merészkedtek elő a biztonságot nyújtó óvóhelyekről. Persze mindig voltak kíváncsiskodók akik az első adandó alkalommal előbújtak, hogy felderítsék, ezúttal mit találtak el a Fritzek, hozva a hírt a többieknek, akik viszont még kivártak. Mrs. Smith nyilván már azelőtt tudomást szerzett az iskolát ért találatról, hogy mi egyáltalán kiléptünk volna annak omladozó kapuján. Most pedig a megkönnyebbüléstől zokogva ölelte a fiát, úgy, mintha soha az életben nem akarná többé elengedni.

***

- Archibald, Robert!

- Jelen!

- Arnold, Henry!

- Jelen!

- Arrow, John!

- Jelen!

A tiszta és hűvös reggelen az emberek síri csendben ácsorogtak a romos iskola udvarán. Most már a tanítókra sem volt szükség, a megszeppent gyerekek maguktól is falfehér arccal, mereven és némán ácsorogtak, katonás sorokban. Egy szöget sem lehetett volna észrevétlenül leejteni. Csak az igazgató hangja hallatszott mindenfelé.

- Arsen, Henry! - zengte a testes férfi, azonban ezúttal nem érkezett válasz. - Arsen, Henry! - emelte fel az igazgató a fejét és szemüvegén keresztül végigtekintett az összegyűlteken, válasz azonban továbbra sem érkezett.

A magabiztos vállak megroggyantak. A nem is egészen egy napja annyira fennhéjázó alak, aki úgy viselkedett, mintha ő lenne élet és halál ura, egy csapásra roskatag vénemberré vált. Lassan felemelte remegő kezét és kihúzott egy újabb nevet a listájáról. Immáron a tizediket. És még csak az "A" betűnél tartottunk.

- Asor, Frederic! - folytatta.

- Jelen! - hallatszott ismét egy megilletődött gyerekhang.

- Astrik, Daniel! - Ismét néma csend. - Astrik, Daniel!

Az igazgató hangja remegett, ahogy kutató tekintetét gondosan végighordozta a jelen lévőkön. Éreztem, ha csak egy kicsit is kevesebb erőt tudna összegyűjteni, elsírná magát. Hihetetlen volt így látni. Ezt a szigorú, ellentmondást nem tűrő férfit. A hadseregben is sokszor a tisztek megértőbbek és udvariasabbak, mint az őrmesterek, akiket külön úgy válogatnak, hogy a pozíciót lehetőség szerint csak olyanok töltsék be, akik még a náluk kétszer nagyobb és erősebb pernahajdereket is arra tudnak késztetni, hogy a gatyájukba piszkítsanak, csupán egyetlen nézésükkel. Az iskolákban sem lehet máshogy a szigorú tanítókkal és az előzékeny igazgatóval. Ez az alak viszont úgy nézett ki, mint aki két tanítójával is felér. Most azonban ahhoz kellett minden erejét összegyűjtenie, hogy ne sírja el magát gyáva kislányként az egész iskola és az összegyűlt szülők előtt. Pedig azért sem hibáztatta volna senki.

Közben pedig az áthúzott nevek csak gyűltek a listán, a levegő pedig egyre fojtogatóbb lett körülöttünk. Mintha azon a napon Istennek is könny szökött volna a szemébe, nyomaszó feszültséget engedve a világra. És ezzel még nem volt vége.

Az éjszaka ismét megszólaltak a szirénák. Ezúttal nem érkezett hír arról, hogy a németek bármit is eltaláltak volna. Az volt a parancs, hogy napnyugta után minden világosságot el kell oltani. A zeppelinek így még annyira sem tudtak célozni, mint napközben. Akiket hallottam, úgy tudták, minden bomba a Temzébe esett, vagy, legfeljebb, pár hajót találtak csak el. A támadások viszont folytatódtak, és csak a Fennvaló tudhatta, meddig.

Ebből elég volt. Összeszorítottam bal kezemet, olyan erővel, hogy már szikrák táncoltak a szemem előtt a fájdalomtól. De nem érdekelt. Elég jól éreztem már magam ahhoz, hogy visszatérjek a szolgálathoz.

Nem haragudtam a németekre. Ellentétben azzal, amire bárki is számított volna, nem gyűlöltem őket. Háború van. A háborúban pedig senki nem lehet más, csak áldozat. Ha volt is felelős ezért az őrületért, azt nem a zeppelinek legénységében, még kevésbé egy egész népben kellett keresni. Én viszont legszívesebben már azonnal visszatértem volna a frontra, hogy tovább küzdjek a Fritzek ellen. Hiszen ezek után már nyilvánvaló volt, ez a háború csak akkor érhet véget, ha az egyik fél győzelmet arat. Persze már amennyire ezután lehet bárki is győztes. Ennek azonban minél hamarabb be kellett következnie, hogy, Catherine Smith-szel ellentétben, egy nőnek se kelljen többé ilyen fájdalom miatt sírnia.

*******************************************************************

Ha tetszett, olvasd el a kronológiailag ezt a történetet követő M-kalandot is, egyenesen 1915 karácsonyáról: A karácsonyi fegyverszünet