2014. december 24., szerda

Boldog karácsonyt!

Testes fenyőillat töltötte be az orromat, ahogy az utolsó simításokat végeztem a fán. Sosem voltam egy nagy dekoratőr, a saját mindenkori munkám miatt érzett elégedetlenségemről és önbizalomhiányomról pedig ódákat lehetne zengeni. Most viszont, ahogy a létra tetején állva végigmértem a terebélyes, két méteres karácsonyfát, mégis nyugodt mosoly ült ki az arcomra.
Neki biztosan tetszeni fog.
Ez volt az első közös karácsonyunk. Már hetek óta vártam. Majd kibújtam a bőrömből, hogy végre itt lehessünk, összebújhassunk a fa mellett a kanapén, miközben mindent eláraszt a kellemes illat, gyanta, gyertyák, sütemény, fülünkben pedig halkan duruzsol a karácsonyi zene. Azonban mindez csak a körítés volt. Pontosan tudtam, hogy ha ő ott van, az lesz a csoda, ha mindebből bármi is eljut a tudatomig.
Erre a gondolatra arcomon széles mosollyal fordultam hátra derékból a létrán, hogy kipillantsak az ajtón. Esteledett már és lassan minden a helyére került. Az utolsó díszt is felaggattam a fára, a szoba megfelelő pontjain elhelyezett gyertyák már csak meggyújtásra vártak, a zene bekészítve. Ebből a szögből pedig pont ráláttam a nyitott konyhaajtóra, amin túl néha feltűnt az én Drágám, amint a süteményekkel tüsténkedik.
A mosolyom még szélesebb lett. Már csak egy kicsi hiányzott hozzá, hogy a szám nyílása körbeszaladjon a fejemen és annak felső fele, testemmel való kapcsolatát elvesztve, lepottyanjon. Az egész olyan volt, mint egy álom. Még mindig alig akartam elhinni, hogy megtörténik. Alig akartam elhinni, hogy ez a mennyei csoda, ez a szívmelengetően gyönyörű teremtmény az enyém és hogy én az övé lehetek.
Gondoltam egyet, még egyszer végigmértem a munkámat, hogy minden biztosa rendben legyen, majd lemásztam a létráról és leporoltam magamról a munka közben rám szóródott fenyőtüskéket. Hihetetlen, hogy ezek a kis zöld vacakok hogy be tudnak fúródni mindenhova. Átkoztam magam, hogy nem jutott eszembe a hajamat hátra kötni, így most onnan is szedegethetem ki dögivel. Bár, Neki még az is biztos szép dekoráció lenne. A váll alattig érő fekete hajam, apró zöld pöttyökkel tarkítva.
Miután az utolsó tűlevelet is kirángattam a hajamból, nesztelen léptekkel kiosontam a konyhába. Ahogy ott álltam az ajtóban, képtelen voltam másra, csak vigyorogni. Némán figyeltem, ahogy az én Kincsem a derekára rögzített köténnyel szorgoskodik. Teát főz, asztalt terít a karácsonyi vacsorához, rendezkedik, miközben a sütben már készült az isteni finom süteménye.
Olyan érzés volt, mintha kívülről nézném az életemet. Sőt, mintha nem is a saját életem lenne. Mikor történt mindez? Mikor és hogyan érdemeltem meg, hogy egy ilyen isteni csoda megossza velem az életét? Hogy pont velem. És hogy ő ettől legyen boldog. Attól, hogy életem minden percét bearanyozza.
Szerencsére nem vett észre, csak vidáman dudorászva folytatta tovább utolsó simításait, nekem pedig már a puszta létezése is megtöltötte a szívem szeretettel.
Aztán gondoltam egyet, és ahogy végül kinyitotta a sütő ajtaját, hogy kiemelje a gőzölgő finomságokkal teli tálat, mögé léptem. Gyengéden átöleltem karcsú derekát, hátához simultam, arcom a nyakához érintettem és beszívtam a körülöttem terjengő illatokat.
- Mmm! Isteni finom ez az illat - doromboltam.
- Tudom. - Éreztem hangján a mosolyt. - Szerintem is nagyon jól sikerült.
- Én rólad beszéltem - simítottam ismét nyakához arcom és beszívtam illatát. Olyan volt ez nekem, mint valami drog. Valami édes mámor, ami teljesen elveszi az eszem.
- Hééé! - motyogta, azzal a semmivel össze nem téveszthető hangszínnel, ami pontosan jelezte arcpirít zavarát.
- Ez az igazság, Drágám - pusziltam meg gyengéden a nyakát. - És, mikor leszel kész?
- Már csak pár pillanat - válaszoltam, amikor már kissé magához tért zavarából. - De ha így folytatod, még a végén elejtem a sütit és kezdhetem az egészet előről.
- Ezer bocsánat, Asszonyom! - mosolyogtam, miközben hátra húzódtam, utat engedve neki, hogy megfelelő helyet találjon a hűlő édességnek.
Amikor végül mindenről gondoskodott, levette konyhai kesztyűjét, megfordult, a nyakam köré fonta karjait és ajkai olyan mámorító csókban forrtak össze az enyémekkel, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok.
- És te hogy állsz, Szerelmem? - mosolygott rám gyönyörű zöld szemeivel, miközben egész teste az enyémhez simult.
- Minden a helyén - tűrtem egy sötétbarna tincset a füle mögé. - Már csak egyetlen dísz hiányzik a nappaliból. A legszebb - mosolyogtam rá, neki pedig ismét megjelent a pír a füle tövében, ahogy gyengéden ismét megcsókolt.
- Akkor menjünk, Drága! - fonta ujjait az enyémek közé, majd fejével a konyhapulton pihenő tál felé intett. - Ennek még úgyis hűlnie kell egy kicsit.
Nem válaszoltam semmit, csak mosolyogva bólintottam, még egyszer gyengéden megpusziltam csodálatos ajkait, majd rászorítottam ujjaira és kézen fogva bevezettem a nappaliba.
A legszebb ajándék a világon az a kifejezés volt, ami az arcára kiült, amikor beléptünk az ajtón és körbenézett a gondosan feldíszített helyiségen.
- Nagyon ügyes vagy, Édes! - bújt az oldalamhoz és egy finom puszit adott az arcomra.
- Nem is igaz... - Éreztem, most az én fülem vált vörösbe. - Én nem is... nem is lett olyan jó.
- Nekem igen - válaszolta határozottan. - Mert az én Szerelmem csinálta.
Ismét adott egy gyors puszit, ezúttal a szám sarkára, majd magával húzott a kanapéra, hogy mellém telepedhessen és fejét a vállamra hajtva hozzám bújhasson.
- Nagyon szeretlek, ugye tudod? - motyogta és arcát a vállamhoz dörgölte.
- És én is téged, Drágám - tűrtem ismét füle mögé haját és közben ujjaim hegyével végigsimítottam puha bőrén. Teljesen elgyengültem a látványtól, ahogy ő mindezt élvezve lehunyta a szemeit és boldogan elmosolyodott. - Amúgy pedig... - kotortam elő a távirányítót, közben egy pillanatra sem akarva elmozdulni mellőle, és egy gombnyomással elindítottam a zenét.
Az a csillogás szemei sötétzöld tükrében felülmúlhatatlanok voltak.
- Tudod-e, hogy milyen boldoggá teszel? - szólalt meg fátyolos hangon.
- És te, hogy te is engem? - kérdeztem vissza, majd gyengéden megcsókoltam. - Boldog karácsonyt, Életem!
- Boldog karácsonyt neked is, Szerelmem! - suttogta a számba, majd szorosan hozzám bújt.
- Amúgy... - folytatta pár pillanattal később -, van egy kis meglepetésem neked.
- És mi lenne az? - kérdeztem, talán túl gyorsan is. Arcán ettől felvillant a mindentudó mosoly. Pontosan tudta, milyen türelmetlen tudok néha lenni... Na jó, sokszor.
- Mindjárt megtudod - puszilta meg gyengéden a számat, majd kibontakozott ölelésemből, hogy a szekrényhez siessen és annak mélyéről előkotorjon egy gondosan feldíszített csomagot. - Ez a tiéd, Drága - nyújtotta át, majd hosszan megpuszilta az arcom és ismét karjaimba simult.
- Mi lehet ez? - kérdeztem, kíváncsi mosollyal az arcomon, de inkább csak magamtól. Tudtam, Ő úgysem válaszol rá. Tudjam meg úgy, hogy kibontom!
Nem volt túl nagy csomag. Pont a kezembe simult, ujjnyi vastag téglalap alakú valami, gondosan becsomagolva és masnival átkötve.
- Talán egy könyv? - találgattam.
- Majd meglátod - puszilta meg ismét az arcom és a szemem sarkából láttam, ahogy csillogó szemekkel figyeli minden mozdulatomat.
Nem húztam tovább az időt, óvatosan kibontottam a szalagot, hogy aztán a csomagolópapírt is lefejtsem az ajándékról.
Szeretem a meglepetéseket, de csak úgy, ha nem számítok rá már előre. Nagyon rá tudom hergelni magam és most is a szívem már a torkomban dobogott, ahogy remegő ujjakkal lefejtettem az utolsó csomagolóanyag-darabot is, hogy aztán felemeljem a sötétbarna kötésű noteszt.
- Ez... - ráncoltam össze a szemöldököm, ahogy az ismerős kis tárgyra néztem.
- Igen, Drága - válaszolta izgatottan.
- Te... megőrizted? - néztem rá meghatottan.
- Még szép! - szaladt fülig a szája. - Az első találkozásunkat juttatja eszembe.
- De... mikor is volt már az? Évekkel ezelőtt. Azt hittem, már rég nincs meg.
- Pont ez a lényeg - nyomott egy cuppanós puszit az arcomra. - Örülsz neki?
- Nagyon - válaszoltam meghatottan, ahogy végigsimítottam a notesz fedelén.
Nem volt egy különösebben rendhagyó tárgy. Egy sima, egyszerű, bőrkötésű notesz. Tetszett, az tény, és tetszett már akkor, évekkel ezelőtt is, de alapvetően csak ennyi. Nem is kerítettek nagy feneket neki.
Egy könyvesboltban osztogatták egy szerző-olvasói találkozó alkalmából. Engem sosem izgattak különösebben az ilyen sztárolási-szokások. Figyelemmel kísértem néhány író munkásságát, mivel a nevük számomra garanciát jelentett a jó olvasmányélményre, de ennyi. Nem érdekelt, hogy honnan jött az ötlet, nem érdekelt, mennyi a történetek valóságalapja, hogy hogyan gondolkodik a szerző, hogyan él, hány macskája van. Semmi ilyesmi. Nekem csak az számított, amit a könyvei elmondtak.
Ennek ellenére erre az eseményre mégis elmentem. Talán a társaság vonzott, vagy csak ki akartam mozdulni valahová. Nem tudom már, de most, évekkel később, áldottam azt a röpke gondolatot, ami meggyőzött róla. Igaz, a találkozó nem volt különösebben nagy szám és a nagy attrakciónak szánt noteszosztás, ami egyébként elérte sikerét, mert a jelenlévők pillanatok alatt elkapkodták majd mindet, szintén nem vonzott annyira. Igaz, leginkább azért, mert nem sok mindenre tudnék használni ilyesmit. De aztán... ha már itt vagyunk, és ingyen van, gondoltam, és én is a pult felé indultam, ahol a kis könyvecskéket felhalmozták.
Persze, amilyen az én formám, mire oda értem, már csak egy notesz maradt. Ahogy pedig érte nyúltam, a semmiből megjelent egy másik kéz is és szinte egyszerre telepedett rá az enyémmel az apró tárgyra. Amikor pedig felemeltem a tekintetem, hogy "riválisomra" nézzek, életemben először pillantottam meg azt a magával ragadó kerekded arcot, hátra fogott feketés barna hajjal keretezve, és azoknak a zöld szemeknek a tavait, amikben egy pillanat alatt elsüllyedtem. Egy életre.
- Majdnem összevesztünk rajta - rántott vissza nevető hangja a jelenbe, a karácsonyi illatokkal teli nappalink kanapéjára.
- Na az azért enyhe túlzás! - nevettem fel én is. - Nem ragaszkodtam hozzá annyira, csak már akkor is úgy elvetted az eszem, hogy nem tudtam, mit reagáljak.
- Szóval azért kerülgettük egymást percekig, hogy kié legyen a notesz, mert összezavarodtál, Drága? - mosolygott.
- Valahogy úgy - nevettem kényszeredetten és arcomat ismét a pír melegsége öntötte el. - De végül csak odaadtam.
- Aham. Egy randiért cserébe - kuncogott csintalanul.
- Hé! Pontosan tudod, milyen volt az nekem. Még sose hívtam el randizni senkit így korábban. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha nem úgy reagálsz...
- De úgy reagáltam - puszilta meg gyengéden a számat. - Már akkor is tetszettél.
- I-igen? - hebegtem, miközben még jobban elöntötte a pír az arcomat.
- Igen, Édes... Kinyitod a noteszt? - nézett rám huncut mosollyal az arcán. - Az első oldalon.
Értetlenül összevont szemöldökkel fordultam a még mindig a kezemben pihenő könyvecske felé. Már önmagában a tény, hogy megőrizte, rengeteget jelentett nekem, de arra az amúgy teljesen logikus következtetésre nem is jutottam el, hogy valószínűleg nem üresen.
Ahogy felütöttem az első oldalt, rögtön elém is tárultak a gyöngybetűivel írott szavak. Bizonytalanul Rá néztem, Ő pedig csak bólintott és figyelte, ahogy ismét a notesz felé fordulok és olvasni kezdem a szavait:

"Úgy néz ki, sokkal többet találtam ennél a notesznél. Meglátjuk, hogy alakul, de ez a lány, azt hiszem, könnyen elvarázsolhat. Várom a péntek estét."

Bizonytalanul összeráncoltam a szemöldököm és felé fordultam.
- Ezt... ezt akkor írtad?
Heves bólogatás volt a válasz.
- Rögtön utána. Miután megbeszéltük, hogy péntek este érünk rá legközelebb mindketten, és először le tudtam ülni pár pillanatra, rögtön - nézett rám csillogó szemekkel. Egy pillanat alatt elolvastam attól a rengeteg szeretettől, ami abból a tekintetből áradt.
Alig tudtam elszakítani pillantásomat az övétől, hogy felületesen, de végigpörgessem a noteszkét. Már egy üres lap se volt benne. Mindenhol sebtében lefirkantott bejegyzések, beragasztott tárgyak, apróságok kaptak helyet.
- Mindent megőriztem, amit csak tudtam a kapcsolatunkból - mosolygott, figyelve, ahogy néha felcsillan a szemem, mikor ráismerek egy-egy belépőre, bugyuta papírmadárkára, amit hajtogattam neki, hogy lenyűgözzem, közös fényképekre, majd...
Az egyik oldalnál megálltam, amit teljes egészében egy beragasztott szalvéta foglalt el.
- Ez az egyik első randinkról való - mondta. - Amikor te főztél nekem.
- Ne túlozzunk! - nevettem fel zavartan. - Főzni akartam. És egy összeégett sütő meg rendelt pizza lett belőle.
- De ugye tudod, hogy engem mindez egy cseppet sem érdekelt? - simogatta meg gyengéden az arcom.
- Igen... - suttogtam, miközben a szalvétát néztem, amire filctollal csak négy szó volt lefirkantva: "Azt hiszem, szerelmes vagyok." De, ami még jobban megragadta figyelmemet, a szöveg mellett kisebb-nagyobb foltok voltak beleszáradva az anyagba. - Ez... - vörösödtem el jobban, mint valaha. Az ő arca viszont még jobban felvirult.
- Az. Akkor ültettem fel az én drága desszertemet az asztalra és... - Kezét gyengéden a combjaim közé csúsztatta és végigsimított nadrágom ágyékrészén, amitől csak még jobban elpirultam, miközben szüntelenül a gyönyöröm által hagyott nedvességnyomokat néztem a szalvétán.
- De semmi baj, Drágám - puszilta meg gyengéden az arcom. - Csodálatos volt az az este.
- Tudom - fordítottam el a fejem és gyengéden megcsókoltam őt. - Aznap szerettem beléd én is.
Az ő szemei is csillogtak a meghatottságtól, ahogy az enyémekbe nézett.
- És köszönöm ezt a csodálatos ajándékot - simogattam meg az arcát. - Én... nem is tudom, hogy viszonozhatnám. Én... nem készültem semmi ilyesmivel.
- Semmi baj, Szerelmem - lehelt finom csókot a számra. - Nekem már te is épp elég nagy ajándék vagy.
- Hogy... én? - kérdeztem meghatottan, mire ő csak bólogatott.
Egy pillanatra elgondolkodtam a noteszt nézegetve, majd ismét felé fordultam.
- Kicsim... Nem akarod behozni a sütit...? Biztos eléggé kihűlt már.
Bugyuta próbálkozás volt, már akkor is éreztem, de ő, szerencsére, azonnal vette a lapot. Arcán mindentudó mosoly jelent meg és szó nélkül bólintott, majd hosszan megpuszilta az arcom és feltápászkodott a kanapéról.
- Mindjárt jövök is.
- Rendben - válaszoltam bizonytalanul. - De nem kell sietni.
Huncut mosollyal az arcán rám mosolygott, majd becsukta maga mögött az ajtót, miután kilépett rajta.
Gyorsan felugrottam én is. Nem tudtam, mennyi időm lehet. Mint egy őrült, olyan sebesen kezdtem kotorgászni a szekrényben, míg végül nem találtam egy elég vastag vörös szalagot. Majd előkerestem a Mikulás-sapkámat is.
Elégedetten elmosolyodtam és az ajtó felé pillantottam, megbizonyosodva arról, hogy Ő még mindig nem jött vissza és gyorsan munkához láttam.
Éppen elkészültem, amikor kopogtatott az ajtón.
- Bejöhetek? - kérdezte, ugyanolyan izgatottságtól csengő hangon, mint ami bennem is munkált.
- Gyere! - kiáltottam ki, talán túlzottan is elfúló hangon.
Amikor benyitott, nem volt semmi a kezében. Szerencsére, mivel a látványtól azonnal el is ejtette volna. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne vörösödjek fülig, ahogy figyeltem elnyíló száját és kikerekedő szemeit, miközben végigpillantott rajtam. Ott feküdtem a kanapén elnyújtózva... meztelenül. Nem volt rajtam semmi más, csak a csípőm körül masnira kötött vörös szalag és a fejemen a sapka.
- Nem süteményért mentél, Édes? - kérdeztem, huncut éllel a hangomban.
- A... a konyhaasztalon... van - hebegte, bizonytalanul hátra pillantva, mintha már abban sem lenne biztos, hogy a konyha ott van, ahol hagyta.
- Helyes - válaszoltam vigyorogva. - Akkor gyere! Van itt neked egy kis másfajta finomság - tettem szét enyhén, jelzésértékűen a lábaimat.
- Nem kell kétszer mondanod - mosolyodott el és máris elkezdte ledobálni magáról a ruháit, hogy aztán meztelenül rám vesse magát és szenvedélyesen megcsókoljon.
Boldogan magamhoz öleltem és élveztem, ahogy puha bőre az enyémhez simul. Halkan szájába doromboltam, majd elsuttogtam az utolsó három szót, amit aznap este, még a néma boldogságban elfogyasztott vacsorát beleértve is ki tudtam mondani: - Boldog karácsonyt, Szerelmem!

***************************************************************

Ha tetszett, olvasd el a történetben is emlegetett, egymásba szeretős randi sztoriját is, itt: Randi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]