2013. október 14., hétfő

Visszatérés Marokkóba

Megjegyzés: Az átlagostól eltérően, ez a történet most nem az aktuális évszakhoz kapcsolódik, hanem júniusban játszódik, és, hogy még inkább kivételt képezzen a sorozaton belül, nem önmagában áll, hanem a Hegyek ormán folytatása. Ebből a megoldásból nem akarok rendszert csinálni. Ugye, a kivétel erősíti a szabályt. :D
Kellemes olvasgatást!

****************************************************************

B-vel a föld körül

Az utca zsibongott az élettől. A tiszta égről vidáman leragyogó nap melegében a szépen kikövezett, széles sétányon úgy cikáztak és örvénylettek az emberek, mint a halraj a tengerben. A szinte már lüktető energia áradt mindenből. A vidáman trécselő kaftános alakok felől a farmerba és pólóba öltözött, de hasonlóan olajos barna bőrű társaiktól és a szikrázó napból is, melynek hevétől csak a szakadatlanul fújó szél miatt nem rohadt le rólam a bugyim is. Bár persze ennek is megvan a böjtje. Amikor már vagy harmincadszor söpörtem ki összezilált hajam az arcomból és tűrtem vissza a fülem mögé, mindezt alig pár percen belül, kezdtem sajnálni, hogy nem hoztam el legalább egy hajgumit, vagy egy baseball-sapkát a szállásról. De hát késő bánat... Ha az ember egyszer Afrika legszelesebbnek mondott városába érkezik, legalább ennyire gondolhatna. De én ezt is megszívtam.
Nem kenyerem különösebben a hasonlítgatás. Mindent becsüljünk egyediségében, vagy mi a fenyő! De valahogy mégsem tudtam kiverni a fejemből, mennyire különbözik ez a hely attól a másiktól, pedig alig néhány órányi út választ el. Azonban mégis, mintha egy egészen másik világba csöppentünk volna.
Miután megmásztuk a Magas-Atlasz néha már szinte az Alpokba illő csúcsait, elhatároztuk, egyszer majd vissza kell térnünk ebbe az országba valamikor, kellemesebb időben is. De hiába sikerült, mintha csak elnyomtatták volna a repjegyünket és a földnek pont az ellentétes végén lukadtunk volna ki.
De persze az még csak épp a tavasz első lehelete volt, ez meg itt hivatalosan is nyár, az hegyvidék volt, ez meg a sík tengerpart, az egy ritkásan lakott, nemigen látogatott kis vadon, ez meg maga a turistaparadicsom. De hát, most vagyunk inkább az igazi Marokkóban.
Persze, nem mondok teljesen igazat, de én magam ennek ellenére örültem neki, mint majom a farkának, hogy magunk mögött hagytuk a még marokkóibb Marakest, Agadirt, vagy Tangert. Nem hiányoztak a zsúfolt kis sikátorok az itt szinte már kötelező jelleggel meglátogatandó szukokban, a tradicionális arab piacokban. Nincs tömegiszonyom, nem kapok pánikrohamot, ha bizonyos számúnál több ember van körülöttem, de gondolom az azért még nem női nyafogás, ha szeretem én megválogatni, kit engedek be a személyes terembe. És az még csak egy dolog, amikor a birkákként összezsúfolódott turisták monolit tömegként hömpölyögnek végig a sikátorokban. Ott nyilván a többieknek se célja, hogy pont hozzám préselődjenek, és szabadulnak, amint tudnak. De amikor...
- Ékszert tessék, Miss! Olcsó' adni. Ennyiért nem kapni sehol.
Na tessék! Csak gondolnom kellett rá, és mintha a fejemből pattant volna ki, ott is termett az ócska bizsukkal felfegyverzett árus, aki eredetiként akar túladni portékáján, kihasználva a hülye turistákat. Persze, kettőn áll a vásár, ez esetben szó szerint is, tudom én jól. Ezt még le is nyelném. De amikor pofátlanul odatolakszanak az emberhez, mintha az csak azért lehetne ott, hogy pont azt vásároljon amit ők kínálnak... Ezért is örültem, hogy nem valamelyik nagyvárosban vagyunk, ahol ha a szukban az ember elé toppan egy ilyen, szabályos birkózó magánszámot kell előadni, hogy egyáltalán tovább tudjon menni az egyszeri külföldi. De szerencsére Essouria építőinek volt annyi esze, hogy szélesebbre vegyék az utcákat a marokkói átlagnál, és mintha csak az árusok száma ezzel fordítottan arányosan változott volna. Vagy csak kevésbé voltak feltűnőek a nagyobb, nyílt területen?
Nagy sokára sikerült nonverbálisan kínzóm tudtára adnom, hogy nem akarok venni semmit. Bár gondolom nyilvánvaló, hogy nem álltam a sor végén, amikor a beszélőkét osztogatták, de valahogy az ilyeneket sosem tudtam lerázni. Ha ki is mondtam, hogy köszönöm, nem veszek semmit, még azt is mintha bátorításnak vették volna. Akkor kezdődhetett az antitangó, melynek célja nem hogy közelebb, de minél távolabb kerülni az aktuális delikvenstől, míg az nem veszi a lapot.
Mikor ennek az ékszerárusnak is végül leesett, honnan fúj a nyugati szél, megkönnyebbülten fellélegeztem és az előttem pár lépéssel haladó, vidáman trécselő Szalmáékra emeltem a tekintetem. Irigyeltem őket, amiért ilyen természetesen tudnak fel-alá császkálni egy arab város kellős közepén, és valahogy amikor ők mondtak nemet egy árusnak, az egyből megértette. Nem vagyok az az ajnározó típus, de valahol csodáltam ezt a lányt. És nem csak gyönyörű, szalmaszőke haja, igéző, kék szemei és tökéletes alakja miatt, amiről nem csak én nem tudtam levenni a szemem, amikor tegnap bikiniben végiglejtett a város strandján, de azért a nyugalomért, magabiztosságért és lazaságért is, ami belőle áradt. Persze innen már egyenesen jön a következő logikai láncszem, hogy engem észre se vesz. Na jó, ez túlzás, de egyáltalán nem lepne meg, ha csak haverként tekintene rám és semmi többként.
Felsóhajtottam és inkább a minket körülölelő városra emeltem a tekintetem. Bár a part menti kis üdülőváros sokkal európai-barátabb, mint a magrebi városok túlnyomó többsége és sokkal jobban rányomta bélyegét a régi, gyarmatosító jelenlét, a hangulat összetéveszthetetlenül keleties volt. Igaz, néha az ember szinte már Kaliforniában érezhette magát, persze csak ha eltekintünk a pofátlan árusoktól, akiket az ilyen viselkedésért a szabadság hazájában tuti, rövid úton lesittelnének zaklatásért, de ekkor, mintha csak koreográfiára ment volna, felcsendült a müezzin hangja, tudatosítva, hogy ez bizony a muzulmán kelet. Az a kelet persze, ami paradox módon gyakorlatilag egész Európánál nyugatabbra van, de ilyen apróságokon ki akad fenn?
A hangulat azonban hamisítatlanul keleti volt. És Essaouria most különösen is lázban égett, hiszen közeledett a június második fele, amikor megrendezik a Gnaoua Zenei Fesztivált. Akkor pezsdül majd csak fel igazán az élet. A strandot és az utcát ellepik majd a zenészek és a partizók és három napig tart a mulatság.
De ki mondta, hogy ki kell azt várni? A készülődő előadók már most próbálták számaikat a széles utcákon. Vagy egyszerűen csak jól érezték magukat. Ki tudja? Bár sokukat elnézve én inkább az utóbbira voksolnék.
Tekintetem megakadt egy fekete csoporton, akik pont a következő sarkon zendítettek rá valami vérpezsdítő muzsikára. Na ha valamihez én inkompetens vagyok, akkor az mindenképp a zene és a tánc. Szép kis lány vagyok, mi? Na nem mintha nem szeretnék zenét hallgatni. De kategorizálni, vagy beszélni róla... Előbb írok fizikai értekezést a relativitáselmélet hibáiról és kapom meg a közgazdasági Nobel-díjat a hitelválság megoldásáért, pedig azokhoz a témákhoz is sötét vagyok, mint az éjszaka. Azonban a ritmus engem is magával ragadott. De még inkább a csoport fiatal táncosnője.
Nem tudom, honnan jöhetett a kis csoportosulás, bár a nők lenge öltözetét elnézve, erősen kétlem, hogy muzulmán többségű országból, de a velem nagyjából egykorú lány az a tipikus félvér szépség volt, aki egyesíti magában Afrika és Európa minden vonzerejét. A tánca pedig... Sejtettem, hogy ordenáré módon bámulom, de nem tehettem ellene. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem arról a ringó csípőjű, párductestű csodáról.
És ő mintha még élvezte is volna a figyelmet. Bár persze, hogy élvezi, különben minek állna ki az utcára? De valahogy az a fura érzésem támadt, mintha külön az én figyelmemet akarná megragadni. Enyhe egoizmusnak tűnt, de mintha egy idő után már csak nekem táncolt volna. De aztán, amikor már letorkoltam volna magam az önteltségem miatt, hirtelen tekintetünk találkozott. Abban a pillanatban egy másodperc alatt minden elképzelésem igazolást nyert, lábaim pedig zavaromban a földbe gyökereztek. Aztán, amikor egyszercsak rám kacsintott, éreztem, ahogy elönti arcomat a pír.
Láttam a fekete szépség szája sarkában a mosolyt, de egyszerűen nem tudtam, mit lépjek. Azonban gondolkodni sem maradt időm, mert ebben a pillanatban hangos kacagás csattant fel mögülem.
- Na mi az, B? Megcsalsz?
Már mielőtt megpördültem volna, felismertem a vidáman csengő hangot, és azonnal szembe is találtam magam a virgoncan csillogó kék szempárral.
- Szalma... én... - hebegtem, amire viszont ő ismét csak felkacagott.
- Nak gyere, te, szoknyapecér! - nevetett és megfogta a karom, hogy a csoportunk után húzzon.
Tekintetem elszakadt a párductestű táncostól. Utána azonban nem is vágyakozott vissza, mert, előzetes várakozásaimmal ellentétben, Szalma nem engedte el a karom amikor már felvettük a séta ütemét. Bár szorítása enyhült, de utána keze lassan lejjebb csúszott és ujjai gyengéden az enyémek közé fonódtak.
Meglepetten néztem rá, ő azonban csak töretlenül mosolygott, majd huncutul rám kacsintott és gyengéden megszorította a kezem.
Szívem egy hatalmasat dobbant. Lehet, félreértettem volna a jeleket? Vagy pont azt nem vettem észre, ami a lényeg? Mindenesetre tenyeremhez simuló keze egyáltalán nem arról árulkodott, hogy semmibe venne. És ahogy hívogatóan csillogó szemeibe néztem, kezdtem egyre inkább úgy gondolni, előzetes várakozásaimmal ellentétben, hiába vagyunk egy a nőkkel szemben nem éppen toleráns muzulmán országban, mégsem csak a meleg nyár miatt lesz forróság ma éjszaka az ágyamban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]