2012. július 28., szombat

Bostoni házasság

Fülszöveg helyett: 1915-öt írunk. Európában dúl az első világháború. Londont Zeppelinek bombázzák, a német haditengerészet pedig minden ellenséges és semleges hajót elpusztít a közeli vizeken. Amerika viszont továbbra is a boldog békeidők nosztalgiájában él, a viktoriánus erkölcsök bűvöletében. A nyugodt élet fátylát azonban már kezdik áttörni a szocializmus, a feminizmus, a polgárjogi mozgalom és más reformtörekvések. Vajon mit tartogathat ez a világ két nő számára, akik egymásba szeretnek? Különösen, ha olyan nagy közöttük a társadalmi szakadék, mint az előkelő felső középosztálybeli feleség, Charlotte McReedy és a megvetett szocialista, feminista proletariátushoz tartozó, zsidó származású Lydia Franken között.

Figyelem! A történet rasszista és hímsoviniszta utalásokat tartalmaz. Ezek azonban deklaráltan nem a szerző, és még kevésbé a fordító világnézetét, hanem a korszak mentalitását tükrözik, amiben a történet játszódik.

Írta: Jeanne D'eau
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének ideje: 2012. július 10.

*************************************************************************

1. fejezet

– Szóval… Meddig is lesz távol ez alkalommal, férjem? – kérdezte Charlotte McReedy.
– Nem tudom bizonyosan. – válaszolta Ernest McReedy, a méltóságteljes negyvenhét éves úriember, aki egy sikeres ügyvédi iroda tagja volt, és akiről senki nem hitte volna, hogy egy alig két generációval korábban az ír burgonyavész elől Amerikába menekült család sarjaként, az egyik legprosperálóbb szervezett bűnözéssel foglalkozó ügynökséget vezeti Bostonban, ami kapcsolatban áll William „Boss” Tweeddel és a Tammany „Machine”-nel is New York City-ben.
Az elmúlt huszonöt évben azonban a McReedy-k „tiszteletreméltósága” igencsak nagy mértékben nőtt, legalábbis ami a felszínen látszott. Az 1880-as évekre a család már könnyedén megengedhette magának, hogy legidősebb fiát a Harvard jogi iskolájába küldje. Charlotte, aki az új évszázad első napján ment hozzá Ernesthez (inkább praktikus okokból, mint vonzalomból, vagy egyéb gyengéd érzelmektől hajtva), keveset tudott a család ügyeiről, ami viszont így is volt rendjén.
            De ez már tizenöt éve történt. Azóta Charlotte megszülte Ernest két gyermekét, akik azonban még mindketten kellőképp fiatalok voltak ahhoz, hogy szigorú és következetes nevelésre legyen szükségük. Sajnálatos módon, Ernest üzleti és jogi ügyei rendszeres utazásra kényszerítették öt, úgyhogy a szülői feladatok oroszlánrésze Charlotte vállaira nehezedtek. Bár szívéből szerette gyermekeit, és tudta kötelességét, az asszony mégis gyakran érezte magát fáradtnak, és azt kívánta, bárcsak megengedhetné magának, hogy néha kirúgjon a hámból, ha csak alkalom adtán is.
– Örülni fog, ha megtudja, hogy beleegyezésemet adtam annak a dadusnak a felfogadásába – jelentette ki Ernest, elvégezve az utolsó simításokat legutóbbi divat szerinti, fényesre olajozott bajuszán. Vetett még egy pillantást a hatásra, majd elégedetten nyugtázta, milyen tökéletesen néz ki fényes, elegánsan elválasztott haja, gondosan ápolt bajusza, amit enyhén visszapödört a végén, és a drága öltönye alatt megbúvó tokája.
– Melyiket?
– A niggert – válaszolta a férfi szenvtelenül.
– Á! A kedves Miss Flavia. Igencsak tetszetős referenciái voltak, és jól bánt a gyerekekkel.
– És még olcsón is dolgozik. Holnap reggel fogadhatja is őt.
– Ernest! El sem tudja képzelni, mennyit jelent ez nekem…
– Nos – válaszolta Ernest, az érzelemnek alig egy szikrányi jelével a szemében –, másképp nem lenne tisztességes magával szemben ennyi év után. Egy hölgynek a maga rangjában napjainkban illik némi konstruktív tevékenységet végeznie az otthonán kívül is. Különösebb ok nélkül, természetesen.
Természetesen. Charlotte pedig pontosan tudta, mit is akar csinálni, de… ha az égiek kegyesek hozzá, Ernest erről sosem szerez tudomást.
– Esetleg – folytatta Ernest – végezhetne valamilyen karitatív munkát a templomban… vagy önkéntes munkát a könyvtárban, esetleg a kórházban. – Azzal Ernest magára vette felső kabátját, és a fejére helyezte kedvenc fejfedőjét. Kezébe kapta kedvenc kézitáskáját, és odalépett, ahol a felesége ült, hogy lehajoljon, és gyengéden megcsókolja az arcát. – Adieu, Charlotte!
A nő felállt, és megfogta a férje kezét.
– Vigyázzon magára, Ernest!... Elvégre, odaát Európában az a rettenetes háború folyik… Biztos benne, hogy bölcs dolog ezekben a napokban egy brit felségjelzésű hajón utazni?
Ernest megemelte a kézitáskáját.
– Mit lehet tenni? – válaszolta nemtörődöm hangon.
– Az igazat megvallva, aggódom Londonban tartózkodása miatt – mondta Charlotte. – Olvastam a lapokban, hogy a németek elküldték a léghajóikat, hogy bombázzák a várost…[1]
– És az égieknek hála, Wilson elnök volt elég bölcs, hogy kívül tartsa a nemzetet ezen[2] – szakította félbe Ernest. – De nincs szükség aggodalomra, Charlotte. A Kaiser[3] túl okos ahhoz, hogy megengedje flottájának, hogy fegyvertelen utasszállítókra támadjon… és, amennyire én tudom, a Zeppelinjei nemigen okoznak nagy kárt.
Automobil zúgása hallatszott odakintről.
– Most pedig, feleség… távoznom kell. A New York-i vonat útnak fog indulni… – Ernest előhúzta ezüst zsebóráját, amit Charlotte-tól kapott nászajándék gyanánt – pontosan negyvenöt perc múlva.
Ahogy Ernest végigsietett a bejárati ajtó előtti sétányon a 38-as Pacard Model tacihoz, ami a járdaszegély mellett várakozott, még egyszer visszafordult az ajtóban ácsorgó Charlotte-hoz.
– Csókolja meg a gyermekeket helyettem is!... Küldök telegramot, amint elértem Liverpoolt.
– Mi is a neve a hajónak, amivel utazik? – kérdezte Charlotte az automobilba beszálló férjétől.
– Lusitania! – kiáltotta túl a motorzúgást Ernest, integetve az ablakon át.
Azzal elment.
            Charlotte hirtelen vágyakozással eltelve figyelte a tovasiető automobilt, ahogy végighaladt a jól gondozott utcácskán a felső-középosztálybeli környezetben. Felsóhajtott, miközben visszafordult a ház felé, ami jelenleg üres volt, hiszen a gyerekek még iskolában voltak, és még újabb három óráig nem is térnek haza.
            Szerette Ernestet a maga módján. Nem rajongott érte szenvedélyesen, bár Ernest megajándékozta őt két gyermekkel, akiket imádott, és gondoskodó szeretettel kísérte minden lépésüket, nem közösültek már évek óta. Látszólag egyikük se bánta, Charlotte viszont gyanította, hogy Ernestnek, mint a legtöbb befolyásos és sikeres férfinak, van egy szeretője valahol. Ez magától értetődő volt. Amíg azonban diszkréten kezelte az ügyet, és továbbra is biztosította a tisztes életet feleségének és hgyerekeinek, Charlotte-nak nem volt oka különösebben felháborodni. Máskülönben pedig, Charlotte-nak megvoltak a maga titkai.
            Az asszony bement a házba, hogy néhány perccel később kalapjával a fején, kézitáskájával, és egy összecsukott napernyővel távozzon. Végigsétált az utcán, és észak felé vette az irányt a boulvard-ra, a villamosmegálló felé.

2. fejezet

            Lydia Franken a társadalom nagyobbik része számára a legrosszabb jelenség volt, amit a Föld a hátán hordott. Először is, zsidó volt, habár már évek óta nem látott zsinagógát belülről. Másodszor, harmincöt éves kora ellenére, hajadon volt, habár a pletykák szerint már egyszer megházasodott, de elvált, viszont most egyedül élt. Úgy volt ismert, mint emigránsok és niggerek társa. Még a szemétbe való zenéjükért is rajongott, amit csak „ragtime”-ként emlegettek. És, ha mindez még nem lenne elég, maga vezette a saját automobilját.
            Emellett Lydia olyan szoknyákat és ruhákat hordott, ami a térde fölé ért, és néha még a száját is kifestette, és kirúzsozta az arcát, mint egy közönséges utcalány.
            Ami viszont a leginkább megbocsáthatatlan volt, egyszerre volt szocialista és szüfrazsett. Azt gondolni, hogy bárki is valaha elfogadja, hogy a nők szavazzanak… vérlázító!
            Lydia Franken szülei Oroszországból menekültek el a pogromok elől Amerikába. Eleinte úgy érezték, a szabadság hazájába érkeztek, ami a cár rémuralma után maga volt a megvalósult álom. A valóság viszont, legalábbis Frankenék számára, egészen más volt, Amerika utcáit nem arannyal kövezték ki, hanem könnyekkel, izzadtsággal, és törött gerinvekkel.
– Brenen zol Columbus’ medineh! – emlékezett vissza apja jiddis anyanyelvének káromkodására. „Kolumbusz földje el kéne hogy égjen”. Nem élhetett elég ideig, hogy meggondolja magát. Lydia szeretett nővére és anyja négy éve halt meg a Triangle Shirtwaist Factory-ban kitört tűzvészben lent, New York City-ben. Száznegyvennégy további lélekkel együtt hamvadtak el, hiába, csak és kizárólag a kapitalista fertő miatt. Ő legalábbis így gondolta.
            Azóta Lydiát elöntötte a bánat és a harag, és belehajszolta a folyamatos agitációba. Autodidakta jogászként (mint egyike az alig ezer, vagy még kevesebb női jogásznak az egész országban), rájött, amíg a nők nem dönthetik el, kik hozzák a törvényeket, még több lesz a tragédia, még több álom foszlik semmivé, és az elnyomás megmarad.
            Lydia egy kis üzlethelyiségben ült használtan beszerzett írógépével, gépelve értekezését az osztályharcról és annak hatásairól az amerikai társadalomra. Halkan énekelt magában:
– Ont he level, you’re a little devil;
But I’ll soon make an angel of you…[4]
Fel sem figyelt a csengő hangjára, amikor valaki belépett.
– Lydia?
A nő felnézett, az arcán pedig rögtön mosoly uralkodott el.
– Charlotte… zeyzeleh! – ugrott talpra, és átkarolta a másik nőt. Charlotte viszonozta a gesztust, amitől dús keblük egymáshoz préselődött. Charlotte-t furcsán kellemes érzés töltötte el.
– Annyira örülök, hogy látlak – mondta Lydia. – Már hetek óta…
– Túl régen – bólintott Charlotte. – Hiányzott a társaságod – pillantott az írógépre. – Ugye nem… rosszkor jöttem?
Lydia ismét elmosolyodott, és újból magához ölelte a nőt.
– Persze, hogy nem, zeyzeleh. Ahogy drága jó anyám, olov hashalom, mondaná, a guter freint iz oft besser fun a shvester.
Charlotte felnevetett.
– Drága Lydia! Tudod, hogy nem tudok németül… vagy hollandul…
– Egy jó barát gyakran jobb, mint egy nővér. És jiddis, zeyseleh, nem német.
A két nő mély érzelmekkel teli tekintettel bámult egymásra. Végül Lydia az asztalhoz húzott egy széket a fal mellől.
– Nu! Ülj le! Maradj egy kicsit! – Aztán ő is leült a székére, és gyengéd érzelmekkel figyelte Charlotte-t. – Mi szél hozott erre?
– Nos, úgy tűnik, lesz egy kicsit több szabadidőm a közeljövöben.
Lydia arca felragyogott.
– Úgy érted…
– Több időm lesz, amit az ügyünkre fordíthatok.
– Zeyzeleh! Ez csodálatos! – hajolt előre Lydia, és ismét magához vonta Charlotte-t. – Meg tudnálak csókolni.
Ezt hallva Charlotta visszahúzódott, és kartávolságban tartotta barátnőjét.
– Nem ajánlom, hogy ezt tedd.
Egy pillanatig a két nő egymás szemébe bámult. Először Lydia, majd Charlotte is kuncogni kezdett. Végül már kacagtak.
– Ó, zeyzeleh! Ich hob dir lieb!
Ennyit még Charlotte is értett, és megszorította Lydia kezét.
– Én is szeretlek.
Charotte korán kellett hogy távozzon, hogy otthon legyen, mire a gyerekek hazaérnek az iskolából, és azt mondta Lydiának, jobb lesz, ha a következő napot az új dadussal, Miss Flaviával tölti, segítve neki elhelyezkedni az új otthonában, és beletanulnia napi feladataiba, ami magában foglalt némi házimunkát is a gyerekek felügyelete mellett. A következő nap viszont május elseje volt, vagy, ahogy Lydia hívta, a Nemzetközi Munkások Napja. Erre a napra Lydia félbehagyta az írást és legális munkáját, hogy közre adja írásait (ami azt jelentette, hogy körbejárta a várost, kockáztatva a letartóztatást), úgyhogy nem maradt sok idejük Charlotte-tal.
            Viszont Charlotte felajánlotta, hogy a következő este ünnepeljenek együtt.
– Hadd vigyelek el vacsorázni! És talán utána filmszínházba is.
– Ó! Nagyon szívesen megnézném az új Charlie Chaplin vetítést… De zeyzelej! Én tényleg nem tudom…
– Mesebeszéd, drágám! Nagyon is tudod, és fogod is. És ne aggódj a pénz miatt!
– Legalább a filmszínházért hadd fizessek!
Charlotte elmosolyodott.
– Ha ragaszkodsz hozzá…
„Lydia! Drága Lydia! Olyan nagylelkű! Olyan szenvedélyes. És büszke. Még akkor is, ha nem lenne érdeke.”
– Egy igazi mechaiyeh! – válaszolta Lydia lelkesen. – Majd felveszlek az automobilommal.
– Ó, milyen vicces – kacagott lágyan Charlotte. Ernestnek is volt egy automobilja, egy három éves Chalmers Tourer, de a családja ritkán használta, mivel Ernest nem szerette a zaját, de viszonylag új technológia volt.
A két nő még egyszer utoljára átölelte egymást, mielőtt Charlotte haza indul volna.

3. fejezet

            Aznap este Charlotte körültekintően választotta ki a ruháját. Valami nem túl átlagosat keresett, de mégis olyat, amiben nem bánja, ha meglátják. Mint Lydia, és sok más nő is, Charlotte büszke volt teltkarcsú alakjára, érzéki testére, és imádott öltözködni. Végül egy mintás bordó blúznál állapodott meg, amit magas csipkegallér és csíkos vállpánt díszített, hozzá pedig hosszú szoknyát választott, ami lehullott egészen díszes francia csizmájáig.
            Végül, egy kis szokatlanságra vágyva, kent egy kis rúzst a szájára, és bepúderezte az arcát, hogy adjon egy kis színt telt és érzéki ajkainak. Majd a szemceruza néhány vonásával kihangsúlyozta nagy, barna szemeit. Ez után kontyba rendezte gesztenyebarna fürtjeit, és megszemlélte az összképet a tükörben.
– Helytelen, ha szépnek tartom magam? – merengett. Normális körülmények között nem tulajdonított volna ekkora jelentőséget a külsejének, de ma este, valamilyen oknál fogva, gyönyörűnek akart tetszeni.
            És sikerült neki. Annak ellenére, hogy a harmincas évei közepén járt, és már nem volt többé fiatal, Charlotte továbbra is magára tudta vonni a nála tíz évvel fiatalabb férfiak pillantásait is.
– Mrs. McReedy! – kiáltott fel Miss Flavia a lépcsőn. – Egy hölgy vár önre.
– Azonnal ott leszek – válaszolta Charlotte.
Lydia a kalapja alá rendezte homokszín haját, és egy divatos szürkéskék ruhát öltött magára, ami tökéletesen illett a szemeihez. A társalgóban várta barátnőjét, amikor a nő belépett. Charlotte szíve hevesebben kezdett verni, amikor meglátta őt.
            Lydia felnézett és felsóhajtott.
– Csodálatosan nézel ki, zeyzeleh – mondta lenyűgözve, és megfogta Charlotte kezét. A két nő közelebb hajolt egymáshoz, és gyengéden megcsókolták egymás arcát.
Miközben elvette a falon függő kendőjét, Charlotte Miss Flaviához fordult, aki az ajtóban állt a gyerekekkel, Charles-szal és Ernestine-nel. Lehajolt, hogy megcsókolja őket, egyiket a másik után.
– Most pedig, legyetek jók, gyerekek, és ügyeljetek Miss Flavia szavára! Este kilencre legyetek ágyban!
– Anyám! Hiszen péntek van – tiltakozott Ernestine.
– Nincs vita… No jól van! Ha Miss Flavia beleegyezik, tízig fennmaradhattok.
– Az jó lenne, Mrs. McReedy – válaszolta a színes bőrű dadus.
– Csodás. Valószínűleg későn jövök. Ne várjanak meg!
– Igenis, asszonyom! – mondta Miss Flavia.
– Akkor jó éjszakát, kicsikéim – mondta Charlotte, és dobott egy utolsó csókot fiának és kislányának, miközben Lydiával kiléptek az ajtón.
Lydia automobilja egy öt éves Ford T-modell volt, amit úgy egy évvel korábban szerzett be. Charlotte majdnem felsikkantott a gyönyörűségtől, ahogy beszállt az utas-ülésre. Titokban reménykedett benne, hogy Lydia egyszer majd megtanítja őt vezetni, annak ellenére, hogy máig nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy megkérje rá.
            Lydia becsusszant a faborítású kormánykerék mögé. Kioldotta a féket, majd lenyomta a pedált, amely gázt adott a járműnek. Az automobil sebesen száguldott tova, hamar elérve a hajmeresztő ötven kilométeres óránkénti sebességet.
            Charlotte egyszerre volt halálra rémült és izgatott. Sokkal izgalmasabb volt, mint az az út a Gravity Pleasure Roadon Coney Islanden lány korában. Mélyen belül még sajnálta is, amikor Lydia leállította az automobilt a kis kávézó előtt a színháznegyedben, az új filmszínházak közelében, amelyek szorosan a patinás színházak és operaházak közé préselődtek. A közelben még néhány táncház is helyet kapott.
            A kávéház melletti épület éppenséggel egy ilyen intézmény volt. A bejárati ajtón kiszűrődött a nigger zene lüktető ritmusa, ami manapság egyre népszerűbb volt a fiatalok körében, ahogy néhány éltesebb polgárnál is. A szíve mélyén Charlotte-nak is tetszett, még ha a férje a Sátán rikácsolásának titulálta is, amikor épp nem „dzsungelzenének” nevezte.
            Lágyan ringatta a fejét az ütemesen lüktető zenére, ami nem kerülte el Lydia figyelmét.
– Az a címe, hogy The Strenuous Life[5] – mosolygott. – A zseniális Scott Joplin szerezte.
Charlotte számára a zene egyáltalán nem hangzott kimerítőnek. Sőt, mi több, meglehetően játékos és üde volt.
– Mennyei – jelentette ki. – Legszívesebben táncra perdülnék.
– Lenne kedved hozzá?
Charlotte visszahőkölt.
– Itt?... Az utcán?
– Miért is ne?
Azzal Lydia a jobb karját Charlotte dereka köré fonta, és a saját vállára helyezte a nő bal kezét, hogy aztán ujjait barátnője szabadon maradt jobbjába fúrja.
– Most pedig, egy lépés jobbra, egy hátra, egy balra, egy előre… Menni fog?
Az igazat megvallva, Charlotte ismerte a lépéseket. A barátja szemébe nézett, és felsóhajtott. Úgy három percig táncoltak Lydiával, míg végül az emberek már bámulni kezdték őket. A két nő megállt, és körbenézett a kis tömegen, ami köréjük verődött. Lydia kérdőn felvonta a szemöldökét, mire mindenki tapsolni kezdett, és a gyönyörűségtől kacagtak.
            Aztán Lydia megfogta barátnője kezét, és bevezette őt a kávézóba.
            Bárki, aki zsidó volt miatt ítélte meg Lydiát, gyanakodva bámult rá, hiszen péntek este a zsidók köztudomásúlag otthon, vagy valamelyik imaházban tartózkodnak. Lydia jó étvággyal elfogyasztott egy gombával, szalonnával és sajtmártással ízesített sztéket, míg Charlotte egy csirkét rendelt, és ketten megosztoztak egy üveg vörösboron.
            Az igazat megvallva Charlotte sosem foglalkozott Lydia származásával, kivéve, amikor az utóbbi azokat a mulatságos jiddis kifejezéseket használta. Charlotte többnyire nem értette őket, de a hangzásuk rendkívül költőinek és élettel telinek hatott. Valahányszor Lydia lefordította őket neki, harsányan felnevetett.
            Lydia gyakran megnevettette őt. „Hogy mennyire szeretem őt” – gondolta Charlotte, átpillantva az asztal felett Lydiáta. Hirtelen felindulásból előre nyúlt, és gyengéden megfogta a nő kezét.
            Lydia abbahagyta az evést, és rá mosolygott.
– Nu?
– Csak boldog vagyok, hogy veled tölthetem az estét. Tudom, milyen elfoglalt vagy a munkáddal… munkánkkal…
– Ahogy mindig is mondom, odem yesode meofe vesofe leofe, beyni. I’veyno iz gut a trink broynfn – válaszolta Lydia, majd megpillantva Charlotte zavart tekintetét, hozzátette: – Porból vagyunk, és a porba térünk vissza. Ez alatt pedig, mindig jól jön egy kis vodka – vigyorgott, megemelve a poharát. – Vagy, jelen esetben, egy jó bor.
Charlotte halkan kuncogott, és Lydia poharának koccintotta a sajátját.
– L’chaim! – mosolygott Lydia.

4. fejezet

            Egy órával később Charlotte és Lydia kéz a kézben sétáltak az Orpheus Theatre felé, ahol az In The Parkot játszották Charlie Chaplinnel és Edna Purviance-szel egy sor komédia társaságában, amiben Harold Lloyd és Fatty Arbuckle szerepelt.
– Szerinted Chaplin mókásabb, mint Harold Lloyd? – kérdezte Charlotte, aki csak ritkán járt filmszínházba.
– Szerintem nagyjából egy szinten állnak. Különöbző a humoruk – válaszolta Lydia szakértően, miközben megvették a jegyeiket. Ez már a film második bemutatója volt, ami így is hetekkel korábban a filmszínházakba került, így nem volt nagy tömeg. Lydia megfelelő helyet keresett maguknak az egyik hátsó sor közepén.
– Nem akarsz közelebb ülni? – kérdezte Charlotte. – Ott is van még sok szabad hely.
– Innen jobban fogunk látni – válaszolta Lydia sokat mondóan.
– Nos, te vagy a szakértő ebben a témában.
Azzal a két nő leemelte a kalapját, és helyet foglalt a székekben.
            Amikor már kényelmesen elhelyezkedtek, Charlotte a barátjára nézett. Lydia kezére tette a sajátját, a másik nő pedig válaszként megszorította azt.
– Köszönöm, hogy kirángattál az irodából ma este.
– Köszönöm, hogy eljöttél – válaszolta Charlotte. – Bárcsak gyakrabban csinálhatnánk ezt!
– Talán lesz rá alkalmunk – válaszolt Lydia, majd hirtelen előre hajolt, és puha, telt ajkait Charlotte arcához nyomta.
A nő lehunyta a szemét. Hirtelen hatalmába kerítette az a furcsa érzés, ami szétáradt a bennsőjében, úgy, ahogy már régen nem.
            Aztán véget ért. Lydia visszahúzódott, és rá nézett.
– Szeretlek, Charlotte.
A nő rámosolygott, és az ajkaihoz emelte Lydia kezét, hogy megcsókolja.
– Szeretlek, Lydia.
Még mindig egymás kezét fogva fordultak a vetítővászon felé, várva, hogy a film elkezdődjön.
            A helyiség elsötétedett, és a zongoraművész leült a nézőtér elé, hogy játszani kezdjen. Aztán, miután pár elmaradhatatlan felirat jelent meg a vásznon (például „A hölgyeknek kéretik levenni a kalapjukat”), elkezdődött az első film.
            Chaplin a szokásos magával ragadó formáját hozta egy sor valószínűtlen, de mégis mókás és kacagtató jelenetben. Charlotte arra ébredt, hogy csak bámulja a filmet, de nem nézi igazán. Nem tudta volna igazán megmondani, mi jár a fejében.
            A keze még mindig Lydiáét fogta. Ujjaik egymásba fonódtak. A barátja felé fordult, és rá nézett. Lydia és felé fordította tekintetét, és elmosolyodott. Majd Charlotte vállára hajtotta a fejét, és halkan felsóhajtott.
            Charlotte szíve a torkában dobogott. Orrát megtöltötte a bormenta-olajos szappan illata, amivel a másik nő fürdeni szokott. Bőrét csiklandozta Lydia vékonyszálú haja.
            Pár pillanatig csak ültek ott a sötétben, majd Lydia megemelte a kezét, és ujjai hegyével simogatni kezdte Charlotte tenyerét és csuklóját.
            A másik nő továbbra is a vetítővászonra bámult, de nem fogott fel semmit a filmből. A pulzusa az egekbe szökött, és ismét érezte az egész testét elöntő lüktetést, amiben már évek óta nem volt része. Olyan régen, hogy már nem is emlékezett rá.
            Mintha önálló életet élne, Charlotte keze az ölébe csusszant, és dörzsölni kezdte a ruhája anyagát a combjai között, miközben lehunyta a szemeit.
            Ez alatt Lydia feljebb haladt, és kezét barátnője felkarjára tette, megdörzsölve a nő vállát.
            Charlotte lenézett az ölébe, figyelve a kezét, ami mintha minden kontrollt elveszített volna, mozogva szoknyájának rejtett zugokat takaró részén. És ekkor rádöbbent, honnan jön ez a csodálatos érés, és mit jelent.
            Beharapta az ajkát, és kényszerítette magát, hogy elhúzza a kezét az öléből. Megfogta Lydia kezét, miközben az továbbra is a tenyerét és a csuklóját simogatta.
            Aztán Lydia valami váratlanra ragadtatta magát. Anélkül, hogy elszakították volna tekintetüket a vászontól, megfogta Charlotte karját, és a saját válla köré kanyarította, majd közelebb bújt a nőhöz és orrát végighúzta az arcán. Charlotte öntudatlanul is magához vonta őt.
            Keze magától kezdte simogatni Lydia vállát, majd, utat találva a szürkéskék ruha nyitott gallérján át, megérintette a puha nyakat. Anélkül, hogy belegondolt volna, Charlotte végigfuttatta ujjait a nő állkapcsától a válláig.
            Ez mélyről jövő sóhajt csalt elő Lydiából, aki most elfordította a fejét, és ajkaival kezdte simogatni Charlotte arcát. A másik nő megremegett, és Lydia felé fordult. Barna szemei találkoztak a nő kékeszöld tekintetével, és a két nő hosszan egymásra bámult.
            Lassan Lydia közelebb hajolt, és megcsókolta Charlotte szájának szegletét.
– Én gyönyörű, drága Charlotte-om – suttogta, és ismét megcsókolta a nőt, ezúttal ajkait az övéire tapasztva.
Charlotte lehunyta a szemeit, ahogy ajkaik egymást simogatták egy örökkévalóságnak tűnő időn keresztül. Érezte, hogy testét elönti a vágy. A vágy, amit már olyan régen nem érzett, hogy majdnem el is felejtett.
            Hirtelen a jelenet véget ért, és a zongorista leütötte az utolsó akkordot is. A fények kigyúltak, és a varázslat tovaszállt. Charlotte és Lydia gyorsan szétrebbent, és igyekeztek természetesen viselkedni.
            Ez nem volt jó így. Charlotte Lydiára nézett a szeme sarkából, a nő pedig elkapta a tekintetét. Aztán mindketten felnevettek, mint két csintalan iskolás lány, akiket valami rosszaságon kaptak. Aztán, kis idő múlva, elindult az újabb film is a vásznon, a Just Nuts Harold Lloyddal.
            Az idő hátralevő részében Charlotte és Lydia a vásznat bámulta, de kezeik továbbra is egymásba fonódtak.

5. fejezet

            Csendben sétáltak Lydia T-modellje felé, miután a vetítés véget ért, egymás derekát átkarolva. Amikor oda értek, Lydia kinyitotta az utas-oldali ajtót Charlotte-nak, és a kezét nyújtotta, hogy, mint egy gentleman, segítsen neki beszállni.
– Lennél olyan drága, és bekapcsolnád nekem a gyújtást? – kérdezte Lydia. Charlotte szó nélkül engedelmeskedett, míg a másik nő a jármű elé lépett, és kétszer megtekerte a kallantyút, hogy beindítsa a motort.[6] A négyhengeres motor életre kellt, és egy pillanat múlva már száguldottak is az úton.
            Néhány percig egyikük sem szólalt meg. Végül Lydia törte meg a csendet.
– Nu, zeyzeleh, melyik film tetszett a legjobban?
Charlotte habozás nélkül válaszolt.
– Azt első. Chaplin.
– Nekem is – mosolygott Lydia, és Charlotte ölébe tette a kezét. A nő megfogta barátnője kezét, és gyengéden megszorította, majd elengedte, mivel Lydiának mindkét kezére szüksége volt a vezetéshez.
– Tudod – folytatta Lydia, miközben továbbra is előre koncentrált az útra – van pár új gramofon-felvételem Bernie Ellingtontól.
– Az a színes bőrű úriember, aki jogot gyakorol Roxbury-ben?
– Igen. – Árnyalatnyi szomorúság csengett Lydia hangjában. Charlotte tudta, mielőtt találkoztak volna, Lydiának titkos viszonya volt a zseniális nigger ügyvéddel, amivel a férfi azért hagyott fel, hogy megvédje őt. Azóta is jó barátok maradtak, és együttműködtek egymással, ajánlva egymást az ügyfeleiknek, és megosztották egymással az ügyeiket. Két esetben viszont Lydia Franken és Bernard Ellington szembe is került egymással civil peres ügyekben.
– És hogy van Mr. Ellington manapság?
– Elfoglalt, mint mindig – sóhajtott Lydia. – Mindig egy újabb merénylet, egy új újabb igazságtalanság, egy újabb gevalt,[7] és Bernie-nek muszáj ott lennie, vívva a szélmalomharcát… De ne beszéljünk munkáról ma este! Miért nem megyünk el hozzám? Van egy kis snapszom. Hallgathatnák ragtime-ot… Csak egy kedves, mindennapi vendégség.
– Nem sietek haza – válaszolta Charlotte, és megsimogatta Lydia arcát a kézfejével, mosolyt csalva a nő arcára.
Lydia kétszobás lakása az irodája felett kapott helyet. Bár már nem volt új darab (az épületet még az Államok Közti Háború[8] idején építették), a háziúr, aki szimpatizált a szegényekkel, bevezettette a vizet (bár a világítás még mindig csak gáz és olajlámpákkal volt megoldva). Az úriember megengedte Lydiának, hogy itt folytassa legális munkáját, amíg fizeti a lakbért.
            Charlotte és Lydia csendben lépdeltek fel a lépcsőn, kéz a kézben. Charlotte ismét remegni kezdett, legalábbis odabent. Még sosem csinált ilyet, és el se tudta képzelni, milyen kockázatot vállal vele, de tudta, hogy ennek az éjszakának meg kell történnie.
– Jól vagy, zeyzeleh? – kérdezte Lydia halkan, miközben kinyitotta az ajtót.
Charlotte elmosolyodott, és bólintott.
Húsz perccel később a két nő egymás mellett ült a díványon, és kortyolgatták a snapszot, miközben a szobát betöltötte a ragtime hangja.
– Azt hiszem, ha a színes bőrű nők szolidaritást vállalnak velünk, nyomást gyakorolhatnánk a Házra, hogy fogadják el a módosítást[9] – mondta Lydia.
– Ki is volt az a kongresszusi képviselő hölgy a nyugati államokból, akit említettél? – kérdezte Charlotte.
– Jeanette Rankin. De még nincs bent. Csak jövőre indul.
– De ez Massachusetts. Mit használna nekünk egy választási kampány… hol is? Wyomingban? Coloradoban?
– Miss Rankin Montanában él – válaszolta Lydia. – Már épp ideje, hogy egy nő kerüljön a törvényhozásba. Ő lehetne az első, aki szövetségi hivatalt vállal. Ez pedig nagyot lendíthetne a szüfrazsettek ügyén világszerte – fénylett fel Lydia arca.
Charlotte szeretetteljesen felsóhajtott, majd megcsóválta a fejét, halkan kuncogva.
– Nu! Mi olyan vicces ezen?
Charlotte felemelte a kezét, és megérintette Lydia arcát.
– Nem ezen. Rajzad.
– Mi van velem?
– Megbeszéltük az előbb, hogy nem beszélünk a munkáról ma este, most pedig itt vagyunk, és arról beszélünk, hogy válthatnánk meg a világot.
– Ó! Sajnálom, zeyzeleh! – vette a kezébe Lydia Charlotte-ét.
– Ne tedd! Ez az egyik oka, hogy beléd szerettem… A szenvedélyed… Ahogy törődsz azz emberekkel…
A két nő most ismét egymás szemébe bámult, szorítva a másik kezét.
            Végül Lydia szólalt meg először.
– Nu! Beszéljünk arról, mi történt a filmszínházban?
– A filmszínházban?
– A Charlie Chaplin film alatt, ami mindkettőnknek tetszett, de egyikünk sem nézte.
– Megcsókoltál.
– Te pedig megcsókoltál engem.
Ismét elhallgattak. Charlotte elfordította a tekintetét. Érezte, hogy Lydia teste az övének nyomódik, miközben átkarolja őt, és magához húzza, miközben ujjai a másik nő gesztenyebarna hajába túrnak.
– Tudod, melyik volt a legboldogabb nap, egész életemben, zeyzeleh?
Charlotte nem szólt semmit. Most már a combjai közét elárasztó bizsergés kezdte elvenni az eszét. A szíve pedig közben hevesen vert, mintha ki akarna törni bordái börtönéből.
– Az a nap, amikor találkoztam veled – suttogta Lydia lágyan, és ajkai Charlotte füléhez nyomódtak.
Charlotte felé fordult, felemelte a kezét, és megérintette Lydia ajkait, végigsimítva a puha bőrön. A szőke nő szemei lecsukódtak, és ajkai szétnyíltak, kiengedve egy mély sóhajt.
            Charlotte lassan, alig észrevehetően, Lydia tarkója felé mozdította a kezét, és magához vonta őt. Ajkaik ismét találkoztak egy lágy, lassú csókban, ami azonban mindkettőjüket felvillanyozta.
            Lydia szorosan átölelte Charlotte-ot, és ajkai ismét a másik nő füléhez húzódtak.
– Annyira szeretlek, Charlotte… Te vagy a szívem és lelkem másik fele – suttogta.
– Mennem kell – suttogta vissza Charlotte.
Ezúttal Lydián volt a sor, hogy értetlenül nézzen rá. Aztán felállt, és kezei közé vette Charlottét, hogy talpra vonaj őt, és a karjaiba zárja, erősen magához storítva.
– Maradj velem ma éjjel, szerelmem! – suttogta.
Még mindig lassan és megfontoltan mozogva, Lydia egy ajtóhoz vezette Charlotte-ot, ami a hálókamrájába vezetett.
            Pár pillanat múlva már mindketten Lydia ágyán ültek egymás mellett, átölelve egymást, és csókolgatva egymás arcát és ajkait újra és újra.
– Érezted már valaha a szádban a szeretőd nyelvét? – suttogta Lydia szerelme ajkai közé.
Charlotte kuncogni kezdett.
– Ó, drágám!... Ernest próbálkozott vele a nászéjszakánkon, de én visszataszítónak találtam.
– Talán a te Ernested nem csinálta ezt – vágott vissza Lydia, és gyengéden megcsókolta a nőt. A barna hajú nő ajkai szétnyíltak, Lydia pedig megérintette felső ajkának peremét a nyelve hegyével. Meglepett sóhaj tört elő Charlotte-ból.
– Istenem!
– A nyelves csók… a legintimebb kapcsolat… két szerető között… akik tényleg szeretik egymást.
Charlotte zavarodottan és vonakodva érintette saját nyelvét Lydia érzéki ajkaihoz. Halk kuncogás tört elő a másik nőből. De ahogy Charlotte folytatta a munkáját, barátnője felajánlotta neki saját nyelvét, ami gyengéden hozzáért Charlottéhoz.
            Charlotte felsóhajtott a gyönyörtől. Az érzés, ahogy nyelveik simogatják egymás, sokkal élvezetesebb volt, mint valaha el tudta volna képzelni. Egyáltalán nem hasonlított arra, amit Ernesttel élt át a nászéjszakájukon több mint tizenöt éve. Ez… játékos volt… vad, szenvedélyes, és… érzéki. Charlotte nem is igazán tudta körülírni.
            A következő pillanatokban a csók egyre mélyebb és intenzívebb lett. Elolvadva a végtelen szenvedélyben és vágyban, Charlotte éhesen feszítette szét Lydia vágyakozó ajkait a nyelvével, a saját szájába fogadva a másik nőét. Olyan érzés volt, mintha nem csak a szájába, de egész valójába engedné be szerelmét.
            Miközben hevesen csókolóztak, egy meghatározhatatlan pillanatban átszakadt a gát, és a két nő elkezdte lehámozni egymásról a ruhákat.
            Mindennek ellenére, amit korábban gondoltak, mozdulataik lágyak és gyengédek voltak, ahogy lehúzták egymásról a szoknyát, a blúzt, az alsóruházatot, a fűzőt. Nem sokkal később Charlotte és Lydia meztelenül bújt egymás karjaiba. Miközben egymás csupasz melleit simogatták, folytatták a csókolózást. Lassan hátra dőltek az ágyon, és karjaik és lábaik egymásra fonódtak.
            Az ágy mellett álló gyertya fényében Charlotte megcsodálta a kontrasztot saját halvány bőre és Lydia sötétebb tónusú tagjai között, amit a nő türk őseitől örökölt, akik letelepedtek Dél-Oroszország síkságaink, és tizennégy évszázaddal ezelőtt felvették a zsidó vallást, megalapítva egy birodalmat, amit a történelem javarészt már elfeledett.*****[10]
            Ez a látvány csak még tovább növelte a benne tomboló vágyat.
            Mostanra már mindkét nő levegő után kapkodott, úgy zihálva, mint két fékezhetetlen kanca. Lydia végigfuttatta nyelvét Charlotte nyakán, vállain, mellein, szájába véve a megkeményedett bimbókat. Ujjbegyei végigfutottak Charlotte feszes combjain, befordulva a belsejükbe, és egyre csak felfelé indulva. Felfelé…
            Charlotte felsikoltott, ahogy szeretője ujjai elérték lüktető szemérmét. Megragadta Lydia fejét, és ajkait a másik nőére nyomta, miközben nyelve a másik nő éhes ajkai közé hatolt. Lydia erősen szívta szerelme nyelvét, beszívva illatát.
            Charlotte is Lydia combjai közé nyúlt, és megérintette a forró nedvességet. Óvatos és lágy megfontoltsággal mozgatta ujjait, ingerelve Lydia gyönyöreinek központját.
            Lydia felnyögött, és hangosan felsikoltott a rátörő gyönyör meglepetésétől. Majd ismét Charlotte ajkaira tapasztotta a sajátjait, és beszívta szeretője nyelvét.

6. fejezet

            A korai hajnal első szürkés fényei már beszűrődtek az ablakon, és végigpásztázták Lydia hálókamráját, amikor a két nő végre álomba merült. Karjaikat egymás köré fonták. Az elmúlt órákban minden pozitúrát kipróbáltak, amit csak el tudtak képzelni, hogy gyönyört szerezzenek egymásnak. Olyan gyönyört szereztek egymásnak, amit egyikük sem tudott még csak elképzelni sem korábban.
            A Nap már fényesen ragyogott az égen, amikor Charlotte felkelt, és arra figyelt fel, hogy Lydia már nincs mellette.
– Lydia?
– Itt vagyok, zeyzeleh! – hallotta a nő hangját odakintről, majd mindössze egy kék selyemköntöst viselve lépett be, egy tálcán két csésze teát hozva. Átadta az egyiket Charlotte-nak.
– Nekem… Nekem haza kellene mennem… A gyerekeim és Miss Flavia már bizonyára magukon kívül vannak az aggodalomtól.
– Nem szükséges aggódnod, zeyzeleh. Első dolgom volt, hogy az odalenti telefonkészülékről felhívjam a házatokat, és elmondjam, hogy a lakásomon töltötted az éjszakát – mosolygott, és végigsimított Charlotte arcán.
– Azt is elmondtad… miért? – kerekedett el Charlotte szeme.
– Nem kérdezték – vont vállat Lydia.
Charlotte belekortyolt a teába. Nem volt benne semmiféle édesítőszer. Épp ahogy szerette.
– Milyen kedves és gondoskodó vagy! – nézett Lydia szemébe.
– Szeretlek – válaszolta a másik nő.
– Én is szeretlek. Jobban, mint… mint hittem volna… vagy ahogy lehetségesnek tartottam, de…
– Megbántad a múlt éjszakát?
– Ó, dehogy – tiltakozott Charlotte. – Én csak… Azt hiszem, egy részem… Egy részem tudta, hogy ennek meg kell történnie… De…
– Mi de? Szeretjük egymást. Szeretők vagyunk… Tudod milyen ritka ez az olyanoknál, mint mi?
Charlotte elfordította a tekintetét.
– Először is, én házas vagyok…
– Kit érdekel? A férjed is szeretőt tart. Te magad mondtad.
– Azt mondtam, úgy hiszem…
– És ahogy a népem mondja, velk iz gute oyf eyns iz gute oyf nokh.
Charlotte összevonta a szemöldökét.
– Ami azt jelenti, hogy…?
– Ami jó egy embernek, jó a másiknak is.
– Ez nem ilyen egyszerű… – próbált tiltakozni Charlotte, de Lydia belé folytotta a szót.
– Annyira szeretlek, zeyzeleh… És a szerelem mindig megtalálja magának az utat. Még nem jöttél rá?
– És én is szeretlek téged, Lydia… Jobban, mint el tudnád képzelni… De drágám! Mit fognak gondolni az emberek?
– Miért kellene azon törnünk a fejünket, hogy mások mit gondolnak? Foglalkozzon mindenki a maga dolgával!
– Ha rájönnek, hogy mi… mit csináltunk, akár börtönbe is zárhatnak. Vagy elmeháborodottnak kiáltanak ki…
– Miért kéne bárkinek is megtudnia?
Charlotte felnézett, és könnyei fátyolán át barátnőjére mosolygott.
– Drága, édes Lydia! Mielőtt megismertelek téged, elégedett voltam. Nem voltam boldog, de elégedett voltam. Most pedig… Már ismerem a gyönyört… amit a szerelem nyújthat a testnek és a léleknek… – Átölelte a szeretőjét, és magához vonta. – Mit tennék ezután nélküled?
Lydia elmosolyodott, és Charlotte szemébe nézett.
– Ezt soha nem kell megtudnod, zeyzeleh.
Lydia hozzá hajolt, és még egyszer szenvedélyesen megcsókolta őt, nyelvét átcsúsztatva szerelme szájába.

7. fejezet

            A Lusitania tragédiájának híre egy héttel később érkezett meg. Ernest McReedy testét soha nem találták meg. Feltételezhetően megfulladt Írország partjainál, ahol a Kriegsmarine[11] egyik U-Boatja[12] megtorpedózta a hajót.
            Ernest és Charlotte soha többé nem osztotta meg hitvesi ágyát mint férj és feleség az után, hogy a lányuk, Ernestine, megfogant. Mindazonáltal Charlotte nagyra értékelte a társaságát, mint egy kedves barátét, aki pedig kifogástalan apja volt két közös gyermeküknek. Tudta, borzalmasan hiányozni fog neki a férfi. Ezalatt a kis Charlie igyekezett férfiasan bátor maradni, míg szegény kicsi Ernestine vigasztalhatatlan volt.
            Nem sokkal azután, hogy Patrick atya gyászmisét tartott a St. Aloysius templomban, Charlotte kapott egy telegramot néhai férje irodájától. Bár anyagi javai többsége a McReedy családot illette, Ernest rendelkezett néhány biztosítási kötvénnyel is, amit özvegyére és gyermekeire hagyhatott.
            Charlotte hetekig nem látta Lydiát azután, bár telefonon és levélben érintkeztek. Lydia elfogadta, hogy barátnőjének most minden idejét arra kell fordítania, hogy feldolgozza gyászát, és megbarátkozzon új helyzetével.
            Egy késő augusztusi napon Charlotte a nappaliba hívta a gyermekeit és Miss Flaviát, hogy megbeszéljen velük valamit.
– Először is, szeretném megköszönni nektek, gyerekek, és önnek is, Miss Flavia, a szereteteteket és támogatásotokat ebben a nehéz időszakban – mosolygott Charlie-ra és Ernestine-re. – Mindketten bátrak voltatok, és én nagyon büszke vagyok rátok.
A gyerekek édesanyjukra mosolyogtak. Ernestine szeme megtelt könnyel, de gyorsan letörölte.
            Aztán Charlotte a dadushoz fordult: – Szeretném, ha tudná, Miss Flavia, hogy szolgálatait nagyra értékeljük ebben a házban. Bármi történjék is, az ön helye biztosítva lesz ebben a családban, amíg szükségét érzi.
– Köszönöm, Mrs. McReedy – hajtott fejet Miss Flavia.
– Azonban, úgy tervezem, valaki mást hívok a házunkba.
Miss Flavia felnyögött, a gyerekek szeme pedig elkerekedett.
– Mrs. McReedy!... Ugye nem azt tervezi, hogy ilyen hamar újraházasodik?
Charlotte felnevetett, és megcsóválta a fejét.
– Ó, dehogy! Semmi ilyesmiről nincs szó. Az igazat megvallva, már mind találkoztatok a hölggyel… Ő a legkedvesebb barátom és kollégám, Miss Franken.
– Lydia néni? – kérdezte Ernestine, és az arca felderült.
– Igen, kis drágám… Lydia nénéd velünk fog lakni. Nem csodás? – Hangosan felsóhajtott. – Tudom, sosem töltheti majd be apátok helyét… de ő kedvesebb számomra, mint egy nővér, és tudom, hogy gondotokat fogja viselni, akárcsak én.
– Egy pillanat! – szólalt meg Charlie. – Szóval olyan lesz… mint egy második anya?
– Ó, semmi ilyesmi! Csupán csak… Nos, apátok tisztes összeget hagyott ránk, de nem fog megártani, ha még valaki növeli a család bevételeit… és… – habozott Charlotte – én… magányos vagyok így egyedül. Nagyon szeretlek mindannyiótokat, de szükségem van valakire a magam korosztályából, hogy megossza velem a napjaimat.
Szerencsére sem Charlie, sem Ernestine nem volt még elég idős, hogy megértse a különbséget a férfi és nő és két közeli női barát kapcsolata között. A különbség pedig ebben a helyzetben minimális volt.

8. fejezet

            Lydia egy héttel később költözött be a McReedy-házba. Szeptember első napja volt, pontosan négy hónappal azután az éjszaka után, amikor Charlotte-tal szeretők lettek. Családi vacsorát terveztek aznap estére, hogy megünnepeljék Lydia érkeztét. Charlotte felfogadott egy séfet az alkalomra, mivel Miss Flavia nem láthatott el minden feladatot, miközben ő is részt vesz az ünnepségen.
            Bár az elmúlt hetekben rendszeresen telefonáltak és váltottak levelet, szenvedélyes eszmecserét folytatva mind politikai, mind erotikus témában, Charlotte és Lydia személyesen nem találkoztak azóta az éjszaka óta. Charlotte olyan izgatott volt, mint egy iskolás lány, ahogy tükre előtt ült aznap este, igyekezve a legvonzóbb külsőt magára ölteni. Aztán felöltötte ugyanazt a ruhát, amiben aznap este filmszínházba ment Lydiával.
            Lydia T-modellje lehúzódott a McReedy-ház elé este hétkor. Az írógépe, egy doboz az irataival, jogi könyveivel és dokumentumaival, egy fából készült asztal és egy szék volt nála és három táska a ruháival és más ingóságaival.
            Charlotte nehezen tudta türtőztetni magát, amikor meghallotta a négyhengeres motor hangját. A bejárati ajtóhoz lépett, igyekezve nyugalmat erőltetni magára, habár a szíve úgy kalapált, mint egy kisgyermeké karácsony estéjén.
            Intett, amikor meglátta az autót, és a szeretett Lydiát a kormánykerék mögött, ugyanabba a ruhába öltözve, mint aznap este.
            Charlotte meg sem tudta fogalmazni, mit érez.
– Csak menj a felhajtóra oldalt! – kiáltotta túl a motor zúgását. Lydia a füléhez emelte a kezét, mire Charlotte a felhajtóra bökött. A másik nő bólintott, és felhúzódott a régi kis útra, ami ahhoz az épülethez vezetett, amit garázsként használtak, mióta néhai férje felhagyott a lovak tartásával, és beszerezte az automobilját, ami ott állt, gyakorlatilag használatlanul, már három éve.
            Lydia kiszállt a T-modellből, és Charlotte karjaiba vetette magát. Az özvegyasszony annyira vágyott rá, hogy szájon csókolja, hogy alig bírta ki, de nem merte megkockáztatni, hogy a szomszédai meglássák. Inkább csak magához ölelte barátnőjét, és átkarolta a vállát, hogy melleit a sajátjaihoz szorítsa.
– Légy üdvözölve itthon, szerelmem!
Lydia elmosolyodott, majd felsóhajtott, ahogy az automobilra nézett, amely nyikorgott ingóságai súlya alatt. Charlotte olvasott a gondolataiban. Megfogott két ruhás bőröndöt, és bevitte őket.
– Ne aggódj emiatt! Ez megfelelő lesz reggelig. Már előkészíttettem a szobádat, a vacsorát pedig harminc perc múlva felszolgálják.
Lydia megfogta a harmadik bőröndöt. Túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon.
– Lydia néni! – kiáltotta boldogan a kis Ernestine, amikor a két nő belépett az ajtón. A gyerekek már nagyjából egy éve nem látták őt. A kislány odarohant, és átölelte Lydia derekát, fejét a nő hasához nyomva. Lydia letérdelt, és megcsókolta a lányka feje búbját.
– Ó, bubeleh! Hogy te mennyit nőttél! Alig ismerlek meg – ölelte meg a gyereket, majd felállt, a táskájáért nyúlva, és elővett egy kis édességet, amit átadott Ernestine-nek, aki bele kukkantott.
– Ó, köszönöm, Lydia néni! – mosolyodott el elragadtatva.
– Azokat elrakjuk desszertnek – mondta Charlotte. – És ha szépen megeszel minden zöldséget, kapsz egy kevés jégkrémet is mellé.
Az ifjú Charlie is nagyon boldog volt, hogy láthatja Lydia „nénikéjét”, de ő tartózkodóbban viselkedett.
– Lydia néni! – nyújtotta felé a kezét, mint egy kifogástalan kis gentleman.
Lydia elvigyorodott, és viszonozta a gesztust.
– Ó, drágám! Hát nem lovagias? – nézett Charlotte-ra, miközben a fiúnak is odaadta az ajándékát. – Ez az ifjú úriember egyszer még egy igazi szívtipró lesz, azt lefogadom.
Charlie elpirult.
            Az ünneplésből nem maradhatott ki az alkalom, amikor Charlotte megemelte poharát, és tósztot mondott Ernest emlékére. Ez után Miss Flavia felszolgálta az édességet, amit Lydia hozott a gyerekeknek, vanília fagylalt társaságában.
            Később visszavonultak a nappaliba, ahol Miss Flavia szójátékot játszott a gyerekekkel, míg Charlotte és Lydia kávét kortyolgatott konyak társaságában. Charlotte el volt ragadtatva, amikor megtudta, hogy Flavia elvégezte az ohioi Oberlin College-át, azon kevés intézmény egyikét az országban, ahol niggerek és nők is tanulhattak. Ez olyan volt, mintha a dadussal egy személyben egy tanítónőt is felfogadtak volna.
– Meg kell növelnem a fizetését – nézett a nőre Charlotte vegyes érzésekkel.
– Illene – értett egyet Lydia. – Legalább a duplájára.
Charlotte nem ellenkezett.
– Szeretnéd látni a szobádat? – kérdezte Charlotte, amikor végeztek a kávéjukkal.
Lydia bólintott, Charlotte pedig felemelkedett, és a kezét nyújtotta felé. A két nő pedig elindult felfelé a lépcsőn.
– Pár perc múlva visszajövünk, Miss Flavia! – szólt hátra a válla felett Charlotte.
A dadus felnézett, és bólintott.
– Ez volt Ernest régi szobája – nyitotta ki az ajtót Charlotte. A szoba takaros volt, tiszta és kényelmes, de szegényesen díszített. Még mindig férfias légkört árasztott magából. Lydia elismerően bólintott.
– Természetesen – folytatta Charlotte –, szabadon dekorálhatod az ízlésed szerint.
– Tökéletes úgy, ahogy van – válaszolta Lydia. – Igazán produktív munkát folytathatunk itt.
– Munkát?
Lydia felé fordult, és átkarolta a derekát.
– Tudom, hogy a hálószobámnak szántad, de, ha nem bánod, mást is csinálnék itt alváson kívül. – Azzal adott egy gyors, öt perces, szívfájdítóan szenvedélyes csókot Charlotte-nak.
Amikor szétváltak, Charlotte alig kapott levegőt. Meg kellett támaszkodnia az ajtófélfávan.
– Istenem…! – zihálta.
– És ez csak egy kis ízelítő az éjszaka előtt – kacsintott kacéran Lydia. – Most pedig, csatlakozzunk a többiekhez odalent!

Epilógus – Egy bostoni nászéjszaka.

            Charlotte leült a tükör elé kedvenc rózsaszín hálóköntösében fehérneműje felett, és fésülni kezdte gesztenyebarna haját. Az utolsó mozdulat után letette a fésűt, és magára fújt egy lehelletnyit jázmin-illatú kölnijéből. Még egyszer magára nézett a tükörben, amikor meghallotta a halk kopogtatást az ajtaján.
            Lassan felemelkedett, és odalépett az ajtóhoz, hogy kinyissa. Lydia állt ott, kezében egy gyertyával, a másikban pedig egy ajándékdobozzal. Selyem köntösben volt, ami kedven kékeszöld színében pompázott.
– Mindenki alszik már? – kérdezte Charlotte halkan.
– Miss Flavia és a gyerekek már az ágyukban vannak – suttogta Lydia pajkosan.
Charlotte félre állt, hogy beengedje őt a szobába. Óvatosan végignézett a folyosón, mielőtt becsukta volna az ajtót.
            Amikor megfordult, Lydia már az ágyon ült, lábait keresztbe vetve a köntöse alatt. Megpaskolta a matracot maga mellett, jelezve Charlotte-nak, hogy üljön le.
            Percekig ültek egymás mellett, a másik szemébe bámulva, gyengéden simogatva a másik testét. Végül Lydia szólalt meg: – Május óta erről álmodtam.
– Azt hiszem, én már sokkal régebb óta álmodtam erről – válaszolta Charlotte, és aztán elfordította a tekintetét. – Olyan önző vagyok… De valahogy még örülök is, hogy Ernest a Lusitaniával utazott.
– Talán, valamilyen teozófiai szinten, Ernest tudta, hogy te és én együtt akarunk lenni… És eléggé szeretett téged, ahhoz, hogy… mondjuk úgy, félreálljon.
Charlotte döbbenten nézett rá.
– Azt akarod mondani, hogy Ernest a halált választotta, hogy te és én…
Lydia szomorúan elmosolyodott.
– Egyes teozófusok úgy hiszik, tudat alatt hozhatunk ilyen döntéseket. – Azzal előre hajolt, és gyengéden megcsókolta Charlotte-ot. – És én… azt választottam, hogy maradjak… veled… amíg csak lehetséges.
Azzal átnyújtotta a kis ajándékcsomagot Charlotte-nak.
– Gyerünk! Nyisd ki!
A dobozban két, majdnem egyforma aranygyűrű volt, az egyik egy kék, zafírszerű drágakővel, a másik pedig egy rubinra hasonlító vörössel.
– Lydia! – sóhajtott fel Charlotte. – Nem kellett volna…
– Ó, ne aggódj! – nevetett Lydia. – Csak üveg. De csodálatosan néznek ki. Nu?
– Meg nem mondanám a különbséget – csodálta a köveket Charlotte. – Gyönyörűek.
– A lényeg belül van – mondta Lydia.
Charlotte küldött felé egy kérdő pillantást, de Lydia csak bólintott. Charlotte habozva emelte fel a vörös kővel díszített gyűrűt, és megforgatta a szeme előtt. A belsejére ez volt írva: „Ahova te mégy, oda megyek én is, és ahol te megtelepszel, ott telepszem meg én is.”
            Charlotte felnézett, és könny töltötte meg a szemét.
– Nem is tudtam, hogy ilyen istenfélő vagy.[13]
Lydia szemeiben is könny csillogott.
– Nem vagyok… Csak szentimentális, ha költészetről van szó – karolta át Charlotte-ot, és együtt zokogtak a boldogságtól. Végül Lydia felemelte a kék kővel díszített gyűrűt. Gyöngéden megfogta Charlotte bal kezét, és a középső ujjára húzta. Aztán felnézett, és némán bólintott, miközben a másik nő felé nyújtotta a kezét. Charlotte is bólintott, és vegyes érzelmekkel húzta fel a gyűrűt szeretője kezére. Aztán váltottak egy szenvedélyes nyelves csókot.
– Ugye tudod, hogy ez sosem lehet törvényes közöttünk? – kérdezte Charlotte.
– Nem érdekel. Szeretlek, és veled akarom leélni életem hátra levő részét. A többi nem számít.
Lydia ismét előre hajolt, Charlotte pedig le akarta hunyni a szemeit, de a másik nő megállította.
– Ne csukd be a szemed, zeyzeleh! Azt akarom, hogy láss.
A barna szemek a kékeszöldekbe bámultak, miközben a két nő csókolózni kezdett. Ajkaik egymáshoz simultak, nyelveik pedig egymást simogatták. Végül Lydia lassan az ágyra vonta Charlotte-ot.
            Óráknak tűnő ideig Lydia és Charlotte csak egymás mellett feküdtek, egymást bámulva, átölelve a másikat, és csókolóztak. Néha csak gyengéden simogatták egymás ajkait, máskor nyelveik szenvedélyes táncot jártak mélyen a másik szájában. Egymás ajkait harapdálták és szívogatták. Nyelveik úgy feszültek egymásnak, mintha vívnának velük. Egyszer csak Lydia megragadta Charlotte nyelvét, és gyengéden a fogai közé szorította, saját nyelvével simogatva a hegyét. Charlotte utána végigfuttatta nyelvét szeretője fogain, és szája minden rejtett zugában.
            Lydia fokozatosan végigsimított Charlotte derekán és combjain. Gyengéden megmarkolta a húst, miközben folytatták a csókot. Charlotte széttárta a combjait, utat engedve szeretője kezének. Miközben tovább falta Charlotte érzéki ajkait, Lydia végigfuttatta ujjait szeretője combja belsején. A barna hajú nő is szeretője combjai közé nyúlt, és utánozta őt.
            Rövid idő múlva mindkét nő keze a másik legintimebb testtájain járt, simogatva a nedves bőrt. Csókjaik mélyebbekké váltak, és egyre szenvedélyesebbé. Szívük hevesen vert, és egyre nehezebben lélegeztek, ahogy sóhajok, és elfojtott sikolyok törtek fel belőlük.
            Végül a vágy már elviselhetetlenné vált. Mindketten visszahúzták a nyelvüket, és egymás ajkait nyalogatták.
            A szenvedély, ami Charlotte ágyékából indult ki, átterjedt gyomrára is, majd a melleire, és mielőtt ráeszmélt volna, ősi sikoly tört fel torkából. Ezzel egyidőben Lydia feje is hátracsuklott a végtelen extázistól.
            A két nő lihegve feküdt egymás mellett, a másik karjaiban heverve hosszú ideig. Nem szóltak, csak simogatták egymást. Végül Charlotte szólalt meg először: – Mindig ilyen csodálatos lesz?
– Ó… talán nem – sóhajtott Lydia. – Semmi sem örök.
– Meglep, hogy tőled hallom ezt.
– Nonszensz, szerelmem. Te sokkal pragmatikusabb vagy, mint én… Tudod, hogy megy ez.
– Valójában nem. Még soha nem szerettem senkit annyira, mint téged.
Lydia felkönyökölt, és lenézett szerelmére.
– Nem verhetjük át magunkat. Valahányszor két ember úgy dönt, hogy így együtt folytatja az életét, az következményekkel jár – sóhajtott fel Lydia. – Ez volt a probléma akkor is, amikor házas voltam. Saul nem akart dolgozni rajta – mosolygott Charlotte-ra. – De remélem, te igen… Mert úgy hiszem, megéri.
Charlotte könnyező szemmel tárta szét karjait.
– Annyira szeretlek! – mondta, átölelve Lydiát. – És ki tudja, mit hoz a jövő? Talán az érzelmi viharok csak még közelebb hoznak minket egymáshoz.
– Úgy hiszem, így kell lennie – szorította ismét Charlotte szájára az ajkait Lydia.

***

            A következő években Lydia jóslata beigazolódott. Végül szenvedélyük hatalmas lángjai enyhe parázzsá szelídültek, kitöltve az éjszakát. Sokszor vitatkoztak, és néha úgy érezték, gyűlölik egymást. De a gyűlölet végső soron csak a szerelem érméjének másik fele. Élethosszig tartó szerelmük pedig mindig felülkerekedett. Vitáik követték egymást, néha politikai témákban, néha viszont csak kicsinyes hétköznapi ügyekben. Olyan volt, mint a villámlás nyári éjszakákon. Tomboló, de hamar lecsendesült.
            Az, hogy végül mégis együtt maradtak, megérte a belé fektetett munkát, mint ahogy mindketten rájöttek.
            Ez alatt, Charlotte és Lydia közös hálószobájában, a nevetés, sikoltozás, beszélgetés és szerelmes birkózás uralkodott. Az emberek, akiket személyes, vagy szakmai kapcsolataik révén ismertek, továbbra is látogatták őket. Bár szokatlan volt, hogy két nő alkosson egy háztartást, de nem volt példanélküli sem. Legtöbbjüknek ez sem volt más, mint egy újabb „bostoni házasság”.[14]




[1] A német császári hadsereg Zeppelinjei 1914 őszétől kezdve az összeomlásig folyamatosan bombázták Londont és Kelet-Angliát, változó sikerrel. A helyzet 1915-ben volt a legsúlyosabb, amikor a németek már tudták biztosítani a folyamatos támadásokat hollandiai és nyugat-németországi bázisaikról Anglia felé, a brit légierő viszont még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy érdemben ellen tudjon állni. A Zeppelinek olyan magasságban közlekedtek, ahova a korabeli nyitott utasterű gépek már a pilóták teherbírása miatt nem tudtak felemelkedni. Ritkaságszámba ment, hogy eltaláltak egy léghajót, és akkor is az egyszerű lövedék ütötte réssel a Zeppelin még vissza tudott manőverezni a kontinensre, mielőtt kényszerleszállást kellett végrehajtania. Az áttörést az RAF (Royal Air Force) felállítása, modern repülőgépekkel való felszerelése, és a Zeppelinek hidrogéntöltését belobbantani képes gyújtógránátok bevetése jelentette. Az első átütő sikert egy William Lief Robinson nevű pilóta érte el, amikor sikeresen felrobbantott egy német léghajót. Bár a támadások a háború végéig folytatódtak, ez után a németek már nem értek el nagy sikereket. Viszont így is, az ipari létesítmények károsodása mellett, számtalan civil vesztette életét a bombázások során, amikor a céljukat tévesztett léghajók halálos rakománya például iskolákra és kórházakra hullott Londonban.
[2] Thomas Woodrow Wilson elnök mindig is pacifista nézeteket vallott. Bár előkelő helyen szerepelt céljai között az európai helyzetbe való beavatkozás, reálpolitikusként tanácsosabbnak tartotta a semlegesség hangoztatását. 1916-ban újraválasztási kampányának fő mondata is ez lesz, Wilson az, aki „kívül tartott minket a háborúból”. Az amerikaiak egyébként szeretnek magukra „a nemzet” (the nation) kifejezéssel utalni. Én ezt többnyire igyekszem valami magyarul kevésbé szokatlanul csengő módon fordítani, de itt talán beleillik a történet stílusába.
[3] Kaiser: Császár németül. Angol nyelvterületen is előszeretettel utaltak így II. Vilmos német császárra, mint ahogy Hitler Führer, valamint a náci Németország Reich (birodalom) megnevezését is átvették, bár ez utóbbit a német „reih” helyett „rájk”-nak ejtik.
[4] Szabad fordításban: Végső soron egy kis ördög vagy, de én hamarosan angyalt csinálok belőled.
Ha valaki ismerné műfordítását, megköszönném, ha átküldené nekem.
[5] The Strenuous Life: Nem tudom, lefordították-e valaha is a címét (elvégre zeneszámokét nem szokták), de magyarul valami olyasmit jelent, hogy „A kimerítő élet”, vagy „A fáradtságos élet”.
[6] Nem értek a kocsikhoz, a múzeumi darabokhoz még kevésbé, de úgy tudom, egyes korai járgányokat úgy kellett kurblival felhúzni, mint azokat a régi játékdobozokat, amikből előugrik a bohóc, ha túl sokáig álltak használatlanul. Kb. olyan volt ez, mint ma az akkumulátor, csak majd minden használatkor el kellett végezni.
[7] Gevalt: Nem találtam szótárban, hogy angolul létezne ilyen szó. Feltételezem, ez is jiddis, és ez esetben a német „Gewalt” szóval szóval állhat rokonságban, ami erőszakos cselekményt jelent.
[8] Államok Közti Háború (War Between the States): Feltételezem, a polgárháborúra utal ezzel a szerző. Lehetséges, hogy a 20. század elején az amerikaiak így nevezték.
[9] Feltételezem, „a Ház” itt a Kongresszust jelöli, „a módosítás” pedig nyilván a nők szavazati jogáról szóló alkotmánymódosítást takarja.
[10] Feltételezem itt a kazárokra utal a szerző.
[11] Kriegsmarine (német): Hadiflotta.
[12] U-Boat: A német Unterwasserboat rövidítése, ami „víz alatti hajót”, magyarul tengeralattjárót jelent.
[13] Nyilván ez valamilyen bibliai idézet. Az eredeti angol elég régiesen van megfogalmazva, így a jelentését is csak nehezen tudtam kibogozni, nem hogy megtaláljam, honnan származik. Ha valaki esetleg tudná, hálás lennék, ha megírná.
[14] A 19. század végén és a 20. század elején „bostoni házasságnak” nevezték, ha két nő együtt élt, pénzügyileg függetlenül bármiféle férfitől. Bár néha használták leszbikus kapcsolatokra is, eredendően nem feltételezett szexuális viszonyt.

25 megjegyzés:

  1. Volt eleje,közepe és befejezés :)
    Meg érte a bele fektetett időt:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Miért? Láttál itt akár egy olyan történetet is, aminek nincsen meg mind a három? :D

      Törlés
    2. Ne kötöszködj !!!
      Tudod te is ,hogy nem igy értettem !
      Bár a férj kiiktatása nem volt szimpatikus .
      Érdekes ,mert ahogy olvasta egy film jutott róla eszembe :)

      Törlés
    3. Magyarázd el! :)
      Hát, nem túl fair, de végül is frappáns megoldás, szerintem.
      Konkrét film, vagy csak úgy általában egy film?

      Törlés
    4. maga az egész egy teljes egeszt alkotott legalábbis a számomra. Tetszett ,hogy a végén felmerülnek a mindennapi problémák ,ami viszonylag elég ritka az ilyen stílusú tortenetekben
      Amúgy egy konkrét film jutott eszembe :)

      Törlés
    5. Frappáns megoldás a férj kiiktatása ? Szerintem meg a leg egyszerűbb meg oldas volt, lehetett volna jobb is,de ugye azon akkor gondolkodni kellett volna....

      Törlés
    6. És melyik volt az a film? :)
      Félreértettél. Nem a férj kiiktatásának ténye volt frappáns, hanem a módja.

      Törlés
    7. Á igy mar értem :)
      Mondj egy elfogadható okot,hogy miért is mondjam el neked a film címét :)

      Törlés
    8. Engem kérdezel ?:)
      Ezt neked kell tudni és nem nekem ;)

      Törlés
    9. Hölgyem! Jól érzem, hogy maga direkt kerülgeti a forró kását? :D
      Most már tényleg érdekel az a cím. :)

      Törlés
    10. Nem is tudom lehet ,hogy jol érzed ;)
      Érdekel ? ok :)
      Akkor holnap vagy holnap utan elküldöm ok ? :)

      Törlés
    11. Na megállj! Csak nem fokozod itt nekem az izgalmakat? :D

      Törlés
    12. Meg álltam !!! :)
      Szeretnéd ,ha fokoznam az izgalmakat ? ;)

      Törlés
    13. Csak akkor, ha megéri. ;)

      Törlés
    14. Nem nem hinném hogy meg éri ;) vagy mégis ? Hmm elgondolkodtató :)
      Elküldtem a film címét e mail ben meg kaptad ? :)

      Törlés
    15. Uuu bakker akkor elnéztem bocsika :)
      Akkor majd leg közelebb ;)

      Törlés
    16. Nem is próbálkoztál, mi? :)

      Törlés
    17. The world unseen a film címe bár ez teljesen más időben játszódik. Nem tehetek róla, hogy ez jutott eszembe a történet olvasása közben ;)

      Törlés
    18. Most már elégedett hölgyem? :)

      Törlés
    19. Kifürkészhetetlen az emberi elme, és hogy miről mire asszociál. :)
      Hát, ahhoz még sok minden kéne, hogy elégedett legyek. :D

      Törlés
    20. Hát igen ebben igazad van :) . Hát legszívesebben meg kérdezném ,hogy mire lenne szükséged ,hogy elégedett légy ,de lehet, hogy mégse kéne vagy igen ? Ösze zavarodtam :D

      Törlés
    21. Azt majd e-mailben megbeszéljük. ;)

      Törlés

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]