A gyilkos lelke

Megjegyzés: A történet a szerző A bérgyilkos című novellájának folytatása. Alapvetően ez egy regény lenne, de sajnos a szerző csak ezt a három fejezetet írta meg, még 2004-ben. Mivel azóta nem is igen hallatott magáról, nem látok rá sok esélyt, hogy valaha is legyen folytatás. Viszont ha mégis megtetszik a történet, adhatok címet, ahova lehet menni könyörögni folytatásért. (Viszont szigorúan csak angolul tudóknak, hiszen a szerző amerikai.) Mint regény, nem is igazán bontakozik ki a történet ez alatt a három fejezet alatt, viszont amiatt érdemesnek tartottam lefordítani és ide feltölteni, mert sok újat megtudhatunk belőle Ixtchelről és a múltjáról. Remélem így, befejezetlenül is érdekes olvasmány lesz.

Fülszöveg helyett: Egy hónappal a Juliával és Rhanyellel történt incidens után Ixtchel ismét visszatér munkájához, hogy a szexuálisan vagy fizikailag bántalmazott nők nevében bosszút álljon, természetesen nem ingyen. A dolgok azonban már nem térnek vissza a régi kerékvágásba. Ixtchelt zavarba ejtő látomások gyötrik, miközben két elszánt FBI ügynök is a nyomába ered, eltökélve, hogy rábizonyítják a már eddig is az ő nevével összefüggésbe hozott gyilkosságokat.

Írta: Katia N. Ruiz
Fordította: Sinara

**************************************************************

1. rész

            Ixtchel hátradőlt a székében. Feje kissé oldalra billent, ahogy lepillantott legújabb célpontjára. A férfi a földön ült, hátát a falnak vetve. Szemében félelem tükröződött, és egy vizelet kesernyés szagát árasztó folt rajzolódott ki a nadrágján. Ixtchel alapos munkát végzett, hogy megtudjon mindent erről a fickóról. Nem akarta, hogy megismétlődjön az, ami a legutóbbi célpontjával történt. Két nő fogságba ejtette őt, és az egyikük, bosszúból, majdnem meg is ölte. Soha többé nem akarta ezt újra átélni.

            Mostani megbízója egy fiatal nő volt, aki alig nőtt még ki a tinédzser korból, és akit a mostohaapja szexuálisan zaklatott tizenhárom éves kora óta. Az anyja sose jött rá, és ő sem akarta soha elmondani neki az igazat. Az egyik szexuálisan bántalmazott nőknek rendezett programon hallott Ixtchelről, és egy pillanatot sem vesztegetett el, hogy megtalálja.

            A férfi félelemmel teli nyögései rántották vissza a jelenbe, és tekintete ismét áldozatára szegeződött. Előre hajolt, és méregtől csöpögő hangon kezdett suttogni: – Csapj csak zajt, és még fájdalmasabb lesz a halálod!

            Előhúzta kesztyűbe bújtatott kezét, és brutális erővel tépte le a ragasztószalagot, amivel elhallgattatta áldozatát.

            A férfi fájdalmasan felkiáltott, de a hangja fájdalmas nyöszörgéssé szelídült, amikor belenézett a figyelmeztetően villogó macskaszerű szemekbe. Még sosem találkozott ilyen erős nővel. Könnyedén foglyul ejtette őt az irodájában, és könnyedén megemelte egyáltalán nem elhanyagolható testtömegét. A nő most elővett egy szemmel láthatóan borotvaéles kést, és játszadozni kezdett vele, miközben visszaült a székébe, és élvezettől vigyorgó arcából üres tekintettel meredt áldozatára.

– Hilda – szólalt meg végül, hosszú idő után. Figyelte, ahogy a férfi megmerevedik, és tágra nyílt szemekkel néz rá. – Csókoltat. Valami utolsó szó?

– Én… nem értem – motyogta a férfi, a csillogó pengére bámulva, ami teljesen megbabonázta halálra rémült lelkét. – Miért tenne ilyet? – Tudta, hogy túl messzire ment az előző héten, amikor anális szexre kényszerítette a mostohalányát. Azóta Hilda gyűlölettel és gyilkos haraggal nézett rá. Ez a nő pedig, akárki is legyen, most ismét csak hátra dőlt a székében, és állatias éhséggel bámult rá rémisztő szemeivel. Ha nem lenne ilyen vérfagyasztó tekintete, akár angyalnak is nézhetné világosszőke hajával és halványszínű bőrével.

– Tudod, hogy miért – vicsorgott Ixtchel, és türelmetlenül felmordult. – De ez nem fontos. Csak azt akartam, tudj róla, amikor megteszem ezt. – Azzal felállt, és letépett egy darabot a szekrényben talált ragasztószalagból, hogy ismét betapassza a férfi száját. Csak bámulta, ahogy az próbált felsikoltani. Hirtelen előre dőlt, a késsel a férfi ágyéka felé döfve, és alaposan megforgatta a csuklóját. A penge átszaladt a férfi ruháján, és szétroncsolta a nemi szerveit.

            Kihúzta a fegyvert áldozata testéből, és ismét hátra dőlve figyelte, ahogy az hosszan üvölt a szájára tapasztott anyagba. Aztán felállt a székéből, és lassan odalépett a vergődő testhez.

Carmen Kass alias Ixtchel.

 ***

– Jesszusom! – suttogta az FBI-ügynök, bámulva a vérben úszó, megcsonkított holttestet, ami az asztalán hevert. A hideg vér, amivel ezt a gyilkosságot végrehajtották, megrémítette. Szürke szemei végigfutottak a látvány minden apró elemén. Az áldozat egy porcikája sem maradt épen. A ruhája cafatokban lógott róla, és a hosszú vágások mélyen futottak a hátán a vállaitól a fenekéig. Hatalmas vértócsa terjengett alatta a padlón, ami valószínűleg a fenekéről csorgott le a lávai között.

– Marlowe ügynök! – szólította meg egy hang az ajtó felől.

Rhiannon Marlowe ügynök várakozóan pillantott fiatal asszisztensére. Igazából örült, hogy elfordulhat ettől az undorító látványtól. Ez a gyilkos épp olyan nyomokat hagyott maga után, mint az, aki szétszórva hagyott holttesteket maga után az egész orszában. Mindegyikük férfi volt, kivéve azt a két nőt, akiket úgy egy hónapja fedeztek fel egy lakásban Greenwich Village nyugati részén, amikor a bűz már felkeltette a szomszédok figyelmét. De ami még jobban dühítette Marlowe ügynököt, a gyilkos soha nem hagyott maga után semmi olyan nyomot, amin elindulhattak volna. Akárki is legyen, rendkívül intelligens és alapos.

            Az asszisztense, Mary Tolstoy, átnyújtotta neki a jelentést a szomszédok kihallgatásáról, amíg vártak a halottkémre.

– Senki nem hallott semmit – jelentette, és a padlóra szegezte a tekintetét. A reggelije kitartóan kívánkozott vissza, mióta először beléptek ebbe az irodába Marlowe ügynökkel. Csak azért fedezték fel a testet, mert az ajtó tárva-nyitva volt, mintha a gyilkos azt akarta volna, hogy felfedezzék a testet.

            Marlowe kisöpört egy barna tincset az arcából, és elengedett egy frusztrált sóhajt.

– Hívta már a halottkémet? – kérdezte monoton hangon.

Tolstoy bólintott, és feljebb tolta drótkeretes szemüvegét az orrán.

– Bármelyik pillanatban itt lehetnek. – Aztán felkapta a mobiltelefonját, amikor az megszólalt.

Marlowe bólintott, és óvatosan megkerülte az asztalt, hogy az ablakhoz lépjen. Azon gondolkodott, hogy tud ez az illető nyom nélkül ide-oda mozogni. Tekintetével végigpásztázta az utcát. Hétköznapi nyüzsgés uralkodott. Az emberek a dolguk után siettek, nem tudva róla, hogy egy a közvetlen közelükben egy brutális gyilkosság történt.

            Tolstoy letette a telefonját, és felé fordult.

– Ennek a pasasnak vastag aktája van a gyerekek elleni szexuális erőszak területén.

– Még egy – suttogta Marlowe. Minden egyes áldozatnak meg volt a maga története a szexuális erőszakok sorban, vagy csak egyszerűen a fizikai erőszak terén. Többségük a házastársát bántalmazta, de néhányukat el is ítélték szexuális erőszakért. A két meggyilkolt nő egy beteges és torz szerelmi kapcsolatban élt a család és a barátok szerint, és gyanúsíthatóak voltak egyikük anyjának a megölésével, de sosem került elő elég bizonyíték ellenül.

Marlowe ügynököt a halottkém irodája felöl érkező hangos zaj zökkentette ki a gondolataiból.

***

            Ixtchel a zuhany forró vízpermete alatt állt. A szemeit lehunyta, és hátradöntötte a fejét, hogy a víz szabadon folyhasson le a nyakán és a mellkasán. Vett egy mély levegőt, és elzárta a vizet. Ahogy kilépett a zuhany alól, felkapott egy törülközőt, és szárítkozni kezdett. Ki akart mozdulni ma este, hogy találjon egy nőt, akivel kiélheti a benne tomboló haragot.

            Felhívta az ügyfelét, és csak három szót üzent neki. „A munkát elvégeztem.” A fiatal nő pedig elsuttogott egy halk köszönetet.

            A hálószobája tükre elé lépett, és végigpillantott a sebhelyen, ami az oldalán és a karján húzódott. Belényilalt a fájdalom, amikor megérintette a még mindig rózsaszínes vágatot az oldalán, de ennek ellenére, szépen gyógyult. Miután elhagyta Rhanyel lakását azon a végzetes éjszakán, azonnal egy orvos háza felé vette az irányt, aki illegális beavatkozásokra szakosodott. Nem kérdezett semmit, Ixtchel pedig elégedetten távozott tőle tizenöt öltéssel, és fájdalomcsillapító pirulákkal. A szívének sérülését azonban semmi nem gyógyíthatta be.

­­­­***

            Ixtchel a hátára lökte az idegen nőt a kanapén, felhördülve, miközben ágyékát a másik fenekéhez nyomta. Érezte, hogy a dereka köré csatolt műpénisz belső része saját lüktető szemérméhez nyomódik. A nő felnyögött az élvezettől, és hátralökte testét Ixtchel felé.

            Már a bárban, amikor észrevette ezt a különös nőt a dudorral a lábai között, tudta, hogy meg kell szereznie őt, vagy legalábbis elérni, hogy rámozduljon.

            Ixtchel megragadta partnere falatnyi miniszoknyáját, és durván lerántotta a térdéig. Kigombolta farmerét, hogy a műpénisz előre ugorjon, és figyelmeztetés nélkül megragadta a hosszú sötét hajat, hogy egy mozdulattal behatoljon az üdvözlően felé forduló nyílásba. Egyre nehézkesebben vette a levegőt, a szemei pedig fennakadtak, ahogy mozgatta szerszámát a nőben. Olyan hévvel dugta őt, mintha még sosem csinált volna ilyet. A nő felsikoltott, és ujjai belemélyedtek a kanapéba.

            Ixtchel teljesen elvesztette a valóságérzetét. Juliát látta maga előtt. Az ő hátát. Az ő haját. Hasizmai megfeszültek, ahogy érezte az orgazmus közeledtét. Egyre hevesebben lökte az ismeretlen nőbe a szerszámát, hallgatva a szűk barlangot ellepő nedvek cuppogását. Amikor pedig a nő sikoltva elélvezett, az a barlang keményen rászorult Ixtchel műpéniszére.

            Ahogy kihúzta belőle a szerszámát, a nő elterült a kanapén. Ixtchel megkerülte ziháló testét, majd leült mellé, és hátradöntötte a fejét. A nő felemelte a tekintetét, és odakúszott hozzá. Belenézett azokba a macskaszerű szemekbe, és lassan ráhúzta magát a meredező műpéniszre, még egy menet kedvéért. Lehunyta a szemeit, Ixtchel pedig érezte, hogy a lélegzete elakad, ahogy a nő fel-le mozgott rajta. Megragadta a csípőjét, és heves mozdulatokkal ő is rásegített a karcsú test vonaglására.

– Imádtam, amikor ezt csináltad velem.

Ixtchel felemelte a tekintetét. Julia hangja még jobban feltüzelte a vérét.

– Julia – suttogta. – De te…

– Halott vagyok, tudom – mozgatta a csípőjét ide-oda a nő, teljesen megőrjítve Ixtchelt. – Neked hála. – Azzal előre hajolt, és hevesen megcsókolta a szőke nőt, nyelvét éhesen a szájába dugva.

– Mit akarsz? – suttogta Ixtchel levegő után kapkodva, miközben Julia a nyakát csókolgatta, és beleharapott a fülcimpájába.

– Téged – hallatszott a suttogó válasz, miközben kezei megragadták Ixtchel haját, és egyre hevesebben kezdett rajta mozogni.

A bérgyilkos hátra vetette a fejét, és felnyögött. A teste remegett a tagjaiban felgyülemlő feszültségtől. Szemei lecsukódtak, és egész lényét átjárta az orgazmus. Végül a rajta lovagló nő is még egyszer elélvezett, előre hajolva, hogy Ixtchel mellkasán nyugtassa a fejét.

– Ki az a Julia? – suttogta hosszú csend után.

– Hogy? – pattantak fel Ixtchel szemei.

– Folyton ezt a nevet emlegeted – mondta a nő, és elhúzódott, amikor Ixtchel ismét a csípőjére akarta tenni a kezeit.

– Senki – válaszolta a bérgyilkos, miközben felállt, és elsétált az ismeretlen nőtől. – Öltözz! – utasította, majd egy pillanatra zavarodottan rá nézett. – Mi is a neved?

A nő sértődötten nézett rá egy pillanatra, de az Ixtchel szeméből áradó hideg érzelemmentesség belé fojtotta a szót.

– Tara.

A bérgyilkos bólintott, és megigazította a műpéniszt, hogy visszatuszkolhassa a nadrágjába.

– Hová mégy? – lépett hozzá Tara, majd visszarettent, amikor Ixtchel szemei figyelmeztetően rávillantak.

– Haza megyek – sziszegte a másik nő.

– Oké. – Tara csak ennyit mondott, és figyelte ezt a két lábon járó szőke rejtélyt, ahogy kisétál a lakása ajtaján. Érezte, hogy a szíve ismét hevesebben kezd verni, ahogy azok az ijesztő szemek még egyszer utoljára rá villantak.

***

            Pár napal később Tolstoy belépett a főnöke irodájába, hogy asztalra tett lábakkal, kezei közé temetett arccal találja őt ott. Késő éjszaka volt, és egyikük sem pihent, mióta azt a testet megtalálták. Átfutották a lezáratlan ügyek aktáit, hogy hasonlóságokat találjanak a jelenlegi gyilkossággal. Azonban nem akadtak semmiféle nyomra. Hosszan beszélgettek az ügyről, remélve, hogy együtt ki tudnak találni valamit.

            Tolstoy először nem értette, mi köze lehet annak a két megölt nőnek ugyanahhoz a gyilkoshoz, aki után most nyomoznak. Marlowe azonban elmondta neki, hogy Julia Armando apja mögött hosszú történet áll a házastársak közötti fizikai erőszak terén, de a felesége sosem jelentette fel. Megmutatta az asszisztensének a férfi meggyilkolásáról készült aktát, és nehéz volt nem felfigyelni a hasonlóságokra a jelenlegi esettel.

            A dohányzóasztalára kötözték a saját lakásában. Vértócsa terjengett a lábai között, lecsorogva a hátán ejtett mély vágásokból. A belső szervei foszlányokban lógtak ki az ágyékából. A különbségek ellenére egyértelmű volt, hogy ugyanarról a gyilkosról van szó. A helyi rendőrség először a feleséget gyanúsította, de arra az erő, amivel az áldozatba vágták a kést, nyilvánvalóan nem lett volna képes. Tehát nem ő tette, vagy legalábbis volt társa is.

            A család elmondta, hogy Julia Armando természetellenesen kötődött az apjához. Nem szexuálisan, de erős érzelmi megszállottsággal. Amikor a férfi saját anyja egyszer azt mondta, hogy a fia nem beszámítható, Julia annyira megharagudott rá, hogy soha nem szólt többé a saját nagyanyjához. A lány bosszút esküdött az anyja ellen, és az ellen az illető ellen, aki megölte az apját. Amikor Marlenét, Julia anyját, holtan találták pár hónappal később, a család azonnal Juliát és a barátnőjét gyanúsította, aki ugyanolyan őrült volt, ha nem még inkább, mint maga Julia. Persze sosem találtak elég bizonyítékot ellenük.

            Marlowe felnézett az asztaláról, és hangosan sóhajtott.

– Minden az első gyilkossághoz megy vissza – intett a társának, hogy üljön le.

Tolstoy helyet foglalt, és kérdőn pillantott rá.

– Azt olvastam – intett az ügynök az előtte heverő akta felé –, hogy az első fickónak volt egy lánya…

– Ahogy sok mindenki másnak is – szakította félbe Tolstoy.

Rhiannon sértődötten elmosolyodott.

– Igen… Kapcsolatba léptem egy nyugalmazott őrmesterrel az oregoni Portland századik körzetéből – pillantott ismét az irataira, majd folytatta a történetet arról a tíz évvel korábban meggyilkolt férfiról.

***

            John D’Agostino a drogok és az alkohol megszállottja volt. A harmadik kedvenc időtöltése pedig a felesége és a lánya zaklatása volt. A férfi jól el volt eresztve. Hatalmas tőkét kapott az apjától, aki viszont pontosan tudta, hogy a fia magától semmire se menne. Amikor D’Agostinot a felesége holtan találta, a szobalányok megtörtek, és elmondtak mindent.

            Úgy tűnt, a férfi folyamatosan az irodájába rángatta a feleségét és a lányát, és arra kényszerítette a gyereket, hogy végignézze, ahogy ő megerőszakolja az anyját. Néha meg is kötözte őt, hogy helyben tartsa, néha viszont csak ült ott, mint egy sóbálvány, figyelve, ahogy az apja kínozza az anyját. Amikor épp nem azzal volt elfoglalva, hogy a feleségét zaklassa, a lányával foglalkozott. Többnyire drogokat tömött belé, kíváncsian, mi lesz az eredmény.

            Kész csoda volt, hogy a lány végül nem vált függővé a sok belé tömött kábítószertől. Azonban nem is volt rá hatástalan. A növekvő őrület egyértelműen látszott a szemeiben, és senki nem tehetett ellene semmit. Mindenki, aki D’Agostino közelében tartózkodott, halálos félelemben élt. A felesége, Fernanda, olyan volt, akár egy szellem, amikor néha napján feltűnt a hálószobán kívül is. Néma volt, zárkózott és falfehét.

            A kislány pedig, rémisztő volt. Ahogy az évek teltek, a kislányból fiatal nő lett. Erős és egészséges. Sokszor késő éjszakáig fennmaradt, és nem egyszer találták a sötét folyosó padlóján ücsörögve, ahogy fagyos tekintettel figyeli az apja szobája ajtaját. Reggelente a reggelinél csak ült, és bámulta a férfit. A düh úgy lebegte körbe, mint valamiféle aura. Az egész személyzet úgy tekintett rá, mint egy ketrecbe zárt fenevadra, ami bármikor kitörhet. De ő sosem adott rá okot, hogy féljenek tőle. Amikor John D’Agostinot holtan találták, az elsőszámú gyanúsított a lány volt.

***

– Mit találtak a lányról? – kérdezte Tolstoy kíváncsian.

Rhiannon még mindig lehajtotta a fejét, és a családi fényképét vizsgálgatta, amit Devon őrmester küldött neki a beszélgetésük után. Csak a férfi mosolygott. A felesége a karjai közé bújt, tekintetét a padlóra szegezve. A lányuk viszont, aki úgy tizenöt éves lehetett, egyenesen az objektívbe bámult. Szőke haját hanyagul vágták rövidre, és a homlokánál enyhén felkunkorodott.

            De a haja nem takarta el a szemeit, amitől még a képen keresztül is a hideg futkosott az ügynök hátán.

– Semmit – mondta ki végül. Hátra dőlt, és átnyújtotta a képet Tolstoynak. – A lány épp moziban volt, amikor a gyilkosság történt, a szobalányok szerint.

Tolstoy is megvizsgálta a fényképet, megborzongva a fiatal lány szemeiből áradó sötétségtől.

– Ijesztő a tekintete – pillantott fel. – Gondolja, hogy falaztak neki?

– Több, mint valószínű. A helyi rendőrség is erre gyanakodott, ezért vizsgálatot folytattak a lány ellen, de nem találtak semmit. Ő sem beszélt. Olyan nyugodt volt, mint egy nyomorult szent, amikor kikérdezték, de egy szót sem jött ki a száján.

Rhiannon nyújtózkodott, majd felállt, lassan oda-vissza sétálva az asztala mögött.

– A nagyapa követelte, hogy hagyják békén a menyét és az unokáját. Eleget szenvedtek már a fia miatt. A vizsgálatot hamarosan lezárták. A lány nem sokkal később elhagyta Oregont, és senki nem tudja, hol van.

– Érdekes – szólalt meg Tolstoy. – Mi is a lány neve?

– Ixtchel D’Agostino – suttogta Rhiannon, végigfuttatva a kezét zilált haján. Fáradt volt. Ez az ügy sokat kivett belőle. Egyrészről örült, hogy ez az emberiség szégyene eltűnt a föld színéről, de másrészről tudta, hogy el kell kapnia a gyilkost. Veszélyes lehet másokra is, akkor is, ha eddig nem adta jelét. Eddig csak a molesztálókra csapott le, kivéve azt a két nőt.

            Rhiannon arra gyanakodott, hogy azok ketten többre vállalkoztak, mint amivel elbírtak. A szemei összeszűkültek, ahogy elgondolkodott.

– Azok a szeretők valószínűleg megpróbáltak bosszút állni – mondta ki hangosan, az asszisztense pedig kíváncsian nézett fel rá. – Szemmel látható, hogy ez a nő nem jelent veszélyt másra, csak a molesztálókra. Azok a szeretők, nos, rohadt betegesek voltak, és nyílt titok, hogy bosszút akartak állni Armando apjáért. Talán a nyomára bukkantak. – Megborzongott, ahogy belegondolt.

Tolstoy hátra dőlt a székében. Levette a szemüvegét, és fáradtan megdörzsölte a szemét.

– Lehetséges – mondta ki végül.

Rhiannon együttérzően elmosolyodott.

– Hosszú napunk volt. Miért nem tartunk egy kis szünetet, és megyünk haza lefeküdni? – javasolta.

Tolstoy bólintott, és gyorsan becsukta az asztalon heverő aktát. Mindketten gyorsan összeszedték a holmijukat, és hazafelé indultak.

2. fejezet

            Ixtchel a falnak dőlve ácsorgott a kis tánctér mellett. Szemeivel alaposan végigpásztázta a sötét bárt. A tömeg sűrűn hullámzott. Izzadt testek nyomódtak egymáshoz a meleg helyiségben. Érezte a rá vetülő tekinteteket. Nem voltak ellenségesek. Inkább csak érdeklődők. Ahogy ellökte magát a faltól, érezte, hogy a nadrágjába gyömöszölt felcsatolható szerszám az ágyékának dörzsölődik, ami mosolyt csalt az arcára. Ma este haza fog vinni valakit magával.

***

            A nő mély nyögései még jobban felizgatták Ixtchelt. A nő haja az arcába csapódott, miközben csókolóztak, ágyéka pedig Ixtcheléhez dörzsölődött. A gyilkos felnyögött, ahogy a nő ráhúzta magát a szerszámra. A gyomra megfeszült, ahogy érezte a műanyag makkot a kemény csiklónak dörzsölődni. Kezek túrtak a hajába, felemelve a tekintetét. Szemei pedig elkerekedtek, amikor ismét Juliát pillantotta meg maga előtt.

– Megőrülök – zihálta, szorosan lehunyva szemeit.

– Talán a bűntudat teszi, hogy megöltél – suttogta Julia az arcához közel. Úgy hangzott, mintha a hang egyszerre szólna belülről, Ixtchel fejéből, és kívülről.

– Nem bántam meg – suttogta a gyilkos, felnyögve, amikor Julia erősebben a hajába markolt.

– Ó! De meg fogod, amikor végeztem veled – ígérte, lejjebb húzva a kezeit a gyilkos vállaira, és belemélyesztette a körmeit a húsába.

Anagabriela Espinoza alias Julia Armando.

Az idegen nő felsikoltott, amikor Ixtchel keményen elrántotta a kezeit a válláról. A gyilkos erősen szorította a csuklóit, fájdalmas nyögéseket csalva elő belőle. A szőke nő szemei kitágultak, amikor ráébredt tévedésére. Elengedte a nő csuklóját, és engedte, hogy az apró kezek visszatérjenek előbbi helyükre. A nő mélyen felsóhajtott, és azonnal el is felejtette a kis közjátékot, ahogy rátörtek az orgazmus első görcsei.

            Amikor rátörtek a gyönyör hullámai, Julia halálának képei tolultak Ixtchel szeme elé. Szinte ismét érezte a nő torkának érintését összeszoruló ujjai között. A rajta vonagló nő már egyre inkább kezdett egyszerű kellemetlenséggé válni, és alig tudott uralkodni magán, hogy ne lökje el magától. Már majdnem vége volt. Érezte. A nyögések egyre hevesebbek lettek. Amikor pedig végeztek, Ixtchel felült, eltolva magától a bevadult nőt, és kikászálódott az ágyból.

– Mi a baj? – kérdezte a nő, fátyolosan remegő hangon. Ixtchel hátát bámulta, majd tekintete lejjebb tévedt az izmos lábakra. A lélegzete is elállt a gyönyörű látványtól.

A gyilkos lehunyta a szemeit, és hátravetette a fejét, hogy vegyen egy mély levegőt. Hirtelen szőke sörénye szabadon omlott le a hátára.

– Végeztél, ugye? – szólalt meg végül kimért hangon. A türelem soha sem volt különösebben erénye.

Az idegen nő úgy érezte, ereiben megfagy a vér. Ahogy Ixtchel félig felé fordult, rávillantotta őrült szemeit, melyek most még fakóbbnak tűntek a hálószoba lámpafényében.

            A nő nem válaszolt, Ixtchel pedig a nadrágjáért nyúlt, és magára húzta azt, beleerőltetve a műpéniszt. Kimért pontossággal vette magára a ruhadarabokat, majd miután fekete pólóját betűrte a nadrágjába, kisétált az ajtón.

***

            Később Ixtchel már a saját ágyában forgolódott. Rémálmok gyötörték.

– Látod, látod! Egyformák vagyunk, te meg én – suttogta az apja, átkarolva hüppögő anyját. Az asztala fölé hajolt, és a nőbe lökte a farkát, mindenféle figyelmeztetés nélkül.

– Nem – suttogta Ixtchel. Megfeszítette az izmait, de karjait leszorította a kötél, amivel a széknek kötözték.

– Persze, hogy igen – mondta a férfi nyugodtan, mélyebbre lökve hímtagját a feleségében. – Te is szereted ezt. Szereted, ha sikoltanak. Amikor próbálnak ellenállni.

– Nem! – próbált kiszabadulni Ixtchel.

Az apja őrülten felnevetett, és elhúzódott a feleségétől, aki most a padlóra rogyott, hátát fordítva a lánya felé, és zokogott.

            Ixtchel látta a nő hátához tapadó szőke hajzuhatagot, és hallotta zavarodott motyogását.

            Az apja lassan hozzá lépett, és ő látta az anyja vérét az ágyékán. Elfordította a fejét, ahogy az apja előre hajolt. A nagy kéz megragadta az állát, hogy visszafordítsa, és mélyen a szemébe nézzen.

– Olyan vagy, mint én. Az én vérem vagy. A részed vagyok.

– Nem! – üvöltötte a lány, zihálva, ahogy felült az ágyban. Kikászálódott az ágyból, és izzadt tenyerével az asztalra támaszkodott. Egy pillanattal később áthajította a telefont a szobán dühében. – Nem! – üvöltött fel ismét. Nehezen lélegzett. A kezei remegtek. Aztán csak térdre rogyott, és hangosan üvöltött dühében.

***

– Halló! – mondta az érzéstelen hang.

– Ixtchel! – Fernanda D’Agostino érezte, hogy könny szökik a szemébe, hogy hallhatja a lánya a hangját.

– Én vagyok, anya – mondta Ixtchel visszafojtott hangon. A telefonba szűrődő utcai zajoktól alig lehetett érteni. – Hogy vagy?

– Ó, kicsim! Most már sokkal jobban vagyok, hogy tudom, rendben vagy – pillantott Fernanda hálásan az unokatestvérére, Marie-ra, aki odalépett hozzá egy csésze teával. A lánya havonkénti hívásai voltak az egyetlen öröm az életében. – Mere jársz?

– Tudod, hogy nem mondhatom meg – válaszolta Ixtchel hűvösen.

– Persze, édesem – suttogta Fernanda. – Figyelj rám! Megint eljöttek hozzánk. – Félelem csengett a hangjában. – Mit tettél, édesem? Ennek véget kell vetni.

Ixtchel nem válaszolt. Az anyja tudta, hogy a férje rossz hatással volt a lányukra, de álmában sem gondolta volna, meddig megy el Ixtchel. Amikor John meghalt, azt hitte, ennek az egésznek vége lesz. Mindkettőjük számára. De amikor a lánya eltűnt, és napvilágra kerültek a hírek a hasonló gyilkosságokról szerte az országban, tudta, hogy ennek sosem lesz vége. Ixtchel belekerült egy végtelen spirálba, amiből ki kell lépnie, mielőtt túl késő lesz.

– Most már mennem kell, anya – mondta Ixtchel.

– Szeretlek, kicsim. Kérlek, légy óvatos! – mondta, egy pillanattal később pedig a vonal megszakadt. De legalább hallhatta a lánya hangját.

– Minden rendben van vele, Fernanda? – kérdezte Marie, és átnyújtotta neki a teás csészét.

Fernanda leült a dohányzó asztal mellé.

– Nem tudom. Sosem tudok meg semmit. Visszafolytja az érzéseit. Csak úgy tudnám megmondani, ha a szemébe nézhetnék, de nem lehet. – Keserűen összevonta barna szemöldökét. – Rohadj meg, John!

Marie megsimogatta unokatestvére karját.

– John megkapta, amit megérdemelt. Még a saját apja is így gondolja.

– Nem hiszem el, nem láttam. – Fernanda továbbra is magát hibáztatta, hogy teret engedett John őrületének.

– Fernanda – mondta Marie gyengéd hangon. – Nem akarta, hogy lásd. Nagy színész volt. Senki sem vette észre, mi folyik a háttérben. Azt hittük, Ixtchelnek valamilyen lelki betegsége van, vagy ilyesmi.

Fernanda a könnyeivel küzdött.

– Ha elkapják, halálra ítélik – zokogot.

– Édesem – grimaszolt Marie. Nem tudta, mit mondhatna. – Ixtchel nem beszámítható. Nem bűntethetik azért, amiről nem tehet.

Fernanda tudta, hogy az unokatestvérének igaza van, de nem tudott megnyugodni. Visszaidézte az időket, amikor a lány még csak tizenöt éves volt, és John belé tömte azt a rengeteg heroint.

***

            Fernanda beosont a lánya szobájába, és a földön fetrengve találta őt, félig eszméletlenül. Sikoltva rohant oda hozzá, és térdre rogyott mellette.

– Ixtchel! – zihálta, és könny folyt le az arcán, ahogy magához szorította a lányát.

Ixtchel szeme kinyílt, és lassan felpillantott az anyjára felhős tekintetével. Elhúzódott, amikor Fernanda megpróbálta letörölni a nyálat az álláról.

– Ó, kicsim! Mit tett veled?

– Én… – Ixtchel nehezen formálta a szavakat, de a düh egyértelműen kiolvasható volt a szeméből.

Fernanda halkan zokogott, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa a lánya arcát. Egy meglepően gyors mozdulattal Ixtchel megragadta a kezét, mielőtt elérhette vona.

– Meg… fogom… ölni… őt – zihálta.

– Nem, Ixtchel – csóválta a fejét Fernanda zavartan.

– Ennek… véget kell… vetni.

– De ő az apád.

– Nem – lökte el az anyját Ixtchel, és sikertelenül próbált felülni.

– Ixtchel…

– Ő… egy szörnyeteg – köpte Ixtchel. Orrlyukai kitágultak, mintha csak az ott kieresztett gőz akadályozná meg, hogy felrobbanjon a dühtől.

Kifogyva a szavakból, Fernanda nem tehetett mást, csak imádkozott, hogy a lánya lekűzdje a benne tomboló sötét érzelmeket.

Egy héten belül, Fernanda legmélyebb megrökönyödésére, John D’Agostinot brutálisan meggyilkolták.

3. fejezet

– Találja ki, mit találtam! – lépett be Tolstoy Rhiannon irodájába egy dossziéval a kezében.

Rhiannon felnézett az irataiból, és levette a szemüvegét, megdörzsölve szürke szemeit.

– Remélem, jó hír – válaszolta szárazon, az asszisztensére pillantva. Az általában félénk Tolstoy most teljesen fel volt villanyozódja.

– Nos, ö… – hezitált Tolstoy, megköszörülve a torkát. – Az anya kapott egy hívást. – Rhiannon meglepetése kítűnt felemelkedő szemöldökéből. – A helyi ügynökök úgy döntöttek, telepítenek egy poloskát a D’Agostino család telefonjaiba. Tudja, a Patriot Act[1] alapján joguk van hozzá.

Rhiannon a szemét forgatta, és intett fiatalabb asszisztensének, hogy folytassa.

– Nos, D’Agostino felhívta az anyját az unokatestvérénél ma egy óra negyvenötkor egy utcai telefonról Greenwich Village-ből, a Kilencedik Utca és a Hatodik Sugárút sarkáról. – Tolstoy végre leült. – Most már legalább van egy terület, amit átkutathatunk.

Rhiannon lenyűgözötten bólintott.

– Igen, van – vonta össze a szemöldökét gondolkodás közben. – Nem akarom bevonni a helyi rendőrséget. Tudja! Abból csak a probléma lenne – tette hozzá, mielőtt Tolstoy tiltakozhatott volna. – Gondolja csak végig! Szólunk a kopóknak. Ők teletömik a lapokat D’Agostino képével, aki rájön, hogy a nyomában vagyunk, és megint eltűnik. Most vagyunk a legközelebb hozzá. Szaglásszunk körül, miből élünk! Diszkréten, természetesen.

Tolstoy egyetértően bólintott.

– Helyes – sóhajtott Rhiannon. – Mi lenne, ha máris hozzálátnánk?

– Jól hangzik, Marlowe ügynök, de adjon még pár percet! Ki kell mennem a mosdóba.

Rhiannon ismét felsóhajtott, majd bólintott. Ez a lány néha az idegeire ment. Nem tudta, hogy azért, mert túl csendes, vagy azért, mert túl tudálékos. Aztán ismét felsóhajtott, és a telefonért nyúlt.

Jaimie Alexander alias Rhiannon Marlowe.

  ***

– Közel vagyunk – töltötte be a testetlen hang a sötét szobát.

A hatalmas asztal mögött ülő férfi bólintott, és lassan elmosolyodott magában. Hideg, sötét szemei elégedetten csillogtak. Végigfuttatta kezét sűrű, ősz haján.

– Nagyszerű – szólalt meg ismét mély hangon. – Amint rájön, hol van az a nő, szóljon nekem, és én oda küldöm az embereimet! Nagyszerű eszköz lehet a kezünkben.

A hang egyetértően felnevetett.

– Amint megszerzem a szükséges információkat, azonnal szólok, uram.

– Nagyszerű. Remélem, nem okoz csalódást.

Azzal előre hajolt, és egy gombnyomással bontotta a vonalat.

***

            Eltelt egy hónap, anélkül, hogy újabb gyilkosság történt volna. Tolstoy már türelmetlen volt, és készen állt, hogy valami újjal próbálkozzon. De a tapasztaltabb Marlowe ügynök folytatni akarta a keresést. Egy motelnél futottak össze, ami egy igen idős özvegy tulajdonában állt. Hosszas munkálatok után, tágítva a látókört, ráakadtak az egyik bérlőjére, Devin Bordeaux-ra.

– Nagyon figyelmes – kérkedett a nő, kidüllesztve a mellkasát. – Minden éjjel elmegy azzal a lánnyal. Nem tudok róla sokat, de ahhoz eleget, hogy tudjam, azoknak az éjszakai hölgyeknek az egyike. – Előre hajolt, és kissé lehalkította a hangját. – Bár nem úgy néz ki, mint azok… Tudják. Túl rémisztő, hogy bármely férfi számára vonzó legyen.

Marlowe és Tolstoy egymásra néztek, szórakozottan felhúzva a szemöldöküket. Majd ismét az energikus idős hölgy felé fordultak.

– Most itt találjuk? – kérdezte Marlowe.

– Ó, nem. Már korán reggel elment. Rosszul alszik – csóválta meg a fejét.

– Nos, köszönjük, Miss Donelly – mondta Marlowe halkan. – Értékelnénk, ha nem hozná a bérlője tudomására, hogy érdeklődtünk utána. Nem örülne neki, ebben biztos vagyok – adott át kétszáz dollárt az idős hölgynek.

Miss Donelly gyorsan eltette a pénzt, és megrázta a fejét. Végigfutott a borzongás a gerincén. Tudta jól ő is, hogy Miss Bordeaux nem lenne elragadtatva.

***

            Ixtchel egy kávézó előtt ült a Christopher Streeten, nyugodtan hátradőlve a székében, keresztbe tett lábakkal. Csak néha szürcsölt bele a teájába, és az aszal másik oldalán álló széket bámulta. Ami viszont a fejében zajlott, az egyáltalán nem volt ilyen békés.

– Mi a baj? Meglep, hogy látsz? – tette keresztbe a lábát Julia, felfedve vonzó combjait.

– Mit…? – pillantott rá Ixtchel.

– Ezt már hallottuk – dorombolta Julia. – Kérdezz valami mást, Ixtchel. Unom folytonosan ugyanazt a kérdést.

Ixtchel teljesen ledermedt. Julia és az apja egyre gyakrabban látogatták meg őt, többnyire akkor, amikor fáradt volt és álmos. Néha a napi rutinját is félbe szakították. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett állat, ahogy Julia rá vetette kék szemeit.

– Semmi kérdés? – szólalt meg ismét Julia, és előre hajolt, míg végül Ixtchel egész látóterét betöltötték a szemei. – Akkor elmondom, mit akarok – mondta kemény hangon. – Téged akarlak. Holtan.

– Nem vagy valódi – suttogta Ixtchel, próbálva becsukni a szemeit, de nem ment.

Julia ismét hátra dőlt. Gyönyörű arcát torz grimasz csúfította el. – Akarsz még valamit? – szólalt meg hirtelen.

– Hogy? – vonta össze a szemöldökét Ixtchel.

– Jól van? – szólította meg a pincérnő, gyengéden megérintve a vállát.

Ixtchel kizökkent a transzszerű állapotból, és a pincérnőre pillantott.

            A nő elengedte a vállát. Azok a zöldes fehér szemek halálra rémisztették. Sokszor látta már ezt a fiatal nőt az elmúlt hónapokban, de sosem volt elég bátorsága, hogy többet kérdezzen tőle, mint a rendelését. „Istenem, de gyönyörű” – gondolta. – „Ha csak egyszer… csak egyszer…”

            Ixtchel pontosan tudta, hogy a nő vonzódik hozzá, de többnyire figyelmen kívül hagyta. De ma, a látomása után Juliáról, úgy döntött, másképp lesz. Alaposan végigmérte a pincérnőt. Fiatal volt. Nem lehetett több huszonháromnál. Legfeljebb ha huszonnégy. Hullámos vörös haj keretezte fakó arcát.

– Van hátsó szobátok?

– Hogy? – lepődött meg a pincérnő. Nem tudta biztosan, jól halle.

– Hátsó szoba. Valami privát – mondta Ixtchel színtelen hangon, de tekintete egy pillanatra sem engedte el a nőt.

A pincérnő érezte, hogy borzongás fut végig a gerincén ettől a ragadozó tekintettől. Úgy érezte magát, mint egy darab hús, ami csak arra vár, hogy felfalják. De egy cseppet sem bánta. Pontosan tudta, mit forgat a fejében ez a fagyos tekintetű nő.

– Gyere! – mondta halkan, és elfordult.

Ixtchel szája mosolyra húzódott.

– Remélem, egy oldalon állunk – indult a nő után.

– Mindjárt visszajövök – mondta a pincérnő a munkatársának, aki meglepetten bámult utánuk.

Ahogy a raktárhelyiség ajtaja becsukódott, Ixtchel megragadta a nő haját, és az ajtóhoz lökte őt.

– Nyugi! Nem bántalak – döntötte félre a fejét. – Mi a neved?

– Beckett – zihálta a pincérnő. Az arca és a tenyere az ajtónak préselődött. Ez az idegen nő erősen markolta a haját, de, érdekes módon, nem okozott fájdalmat. Lassan kezdett megnyugodni. Érezte, hogy combjai köze benedvesedik a szőke nő szapora légzése hallatán. Felnyögött, amikor egy erős kéz karolta át a csípőjét, és kigombolt a nadrágját.

– Maradj így, Beckett! – mondta Ixtchel fátyolos hangon. Elengedte a pincérnőt, aki némán bólintott. Csak nézte, ahogy az álmait már egy jó ideje kitöltő nő kigombolja a nadrágját. Műanyag csikorgása töltötte be a helyiséget, és a nő érezte, hogy a forró test ismét hozzá préselődik.

– Felkészültél rám, Beckett?

A pincérnő felnyögött, ahogy érezte a kemény, de mégis ruganyos tárgyat a combjai közé préselődni.

– Igen… – suttogta, és felsikoltott, amikor a műpénisz belé hatolt. Az arca a falhoz préselődött minden egyes lökésnél.

Ixtchel hátra vetette a fejét, és felnyögött, ahogy ritmusosan lökte szerszámát Beckett testébe. A fiatal nő örömkiáltásai betöltötték a fülét.

            Beckett szinte azonnal elélvezett, majd hangosan zihált, ahogy ez a különös nő csak még jobban gyorsított a lökéseken. Ismét elérte a gyönyör, ezúttal Ixtchellel egyszerre. Az erős nő karjai közé omlott. Néhány pillanatnyi zihálás után Beckett érezte, hogy a másik nő elhúzódik tőle.

            Megfordult, és a falnak dőlt, ennek a különös nőnek a szemébe bámulva. A szőke nő már be is gombolta a nadrágját, majd Beckettre nézett. Ijesztő szemeinek pillantása visszariasztotta a pincérnőt attól a tervétől, hogy a nyaka köré fonja karjait. Ehelyett csak lehajolt, és ő is felhúzta a nadrágját remegő kezeivel.

            Ixtchel vett egy mély levegőt, és a beállt csendben alaposan végigmérte Beckettet.

– Köszönöm – mondta ki végül. – Erre már szükségem volt.

A pincérnő bólintott, és elengedett egy sóhajtást.

– Örülök, hogy segíthettem – mondta halkan, önelégült mosolyt csalva a másik nő arcára. – Látlak még?

– Talán – válaszolta Ixtchel egyszerűen, majd egy szó nélkül faképnél hagyta Beckettet.

***

– Ott van – nyögött fel Tolstoy, magához térítve Rhiannont a gondolataiból.

A másik nő szemei azonnal megtalálták célpontjukat. Követte Ixtchel D’Agostino minden lépését, ahogy az végighaladt a McDougal Avenue-n a szállása felé. Hirtelen szőke haja zilált volt, és eltakarta arcát és szemeit. Rhiannon nem látta a tekintetét onnan, ahol ültek a jelöletlen autóban, de tudta, ugyanolyan ijesztőek, mint azon a régi fényképen. Közelről akarta látni őket. Az ügynököt szórakoztatta, ahogy az emberek kitértek D’Agostino útjából, nyílvánvaló félelemmel a szemükben. Ixtchel D’Agostino kitűnt a „normális” emberek közül.

– Kapjuk el most? – kérdezte Tolstoy, mereven a célpontjukra bámulva.

Rhiannon összeráncolta a homlokát. Tolstoy túlságosan is vakmerően akart szembenézni egy feltételezett gyilkossal.

– Nem jó ötlet – válaszolta halkan, és a fiatal ügynökre nézett. Mary Tolstoy nem tűnt különösebben bátor fajtának. Rhiannon felnyögött, ahogy végigmérte őt. Túlságosan is egérszerű volt.

– Még a nála háromszor nagyobb férfiakkal is elbánik, brutálisan megkínozva őket, mielőtt végez velük. Mit gondolsz, mit tenne velünk?

Tolstoy arcáról lefagyott a mosoly.

– Edzett ügynökök vagyunk fegyverrel – mutatott rá.

– Persze. De a testedzés mellett a türelemre is kiképeztek minket, Tolstoy – mondta Rhiannon hidegen. – Nem vethetjük bele magunkat csak úgy egy szituációba, oké? Előbb végig kell gondolnunk.

Tolstoy bólintott. Tekintete visszatért a gyanúsítotthoz, és követte őt, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Ahogy eltűnt a szeme elől, Tolstoy is lassan megnyugodott.

– Mit forgatsz a fejedben?

Folytatása következik! (Feltéve, hogy a szerző valaha is folytatja.)

---

[1] Patriot Act: Nyilván valami közismert amerikai törvény. Nem vagyok otthon a jogtudományban, úgyhogy nem tudom, ez mit takar. Ha valaki kisegítene, hálás lennék.