A Pokol kapuja

B-vel a föld körül

A nap perzselően sütött le a kietlen tájra. Mintha csak a Pokol bugyrain haladtunk volna keresztül, mindenfelé száraz, szélfútta homok, mely helyenként mér évtizedek óta nem látott esőt. Még az a ritkásan növő tövises növényféle is, ami egyedüliként lakta a vidéket, úgy terült el feketén a talajon, mintha a nap szenesre égette volna. Ahhoz viszont azért mégis kapott elég nedvességet, hogy benője ezt a több százezer négyzetkilométeres pusztaságot, leheletvékony leplet képezve rajta. Nem véletlenül hívják ezt a vidéket a Fekete Homok sivatagának, vagy, a helyiek nyelvén, Kara-kumnak.

Minket azonban most legkevésbé a sivatag érdekelt. Bár persze minden sivatagnak megvan a maga varázsa és az egyediségében rejlő különlegessége, de Európa kivételével minden földrészen találunk nem egy másikat is. Még az öreg kontinensen is, Közép- vagy Dél-Spanyolországban megtalálni az illúzióját, ha valaki erre vágyik. Nem kell ahhoz a barátságosnak épp nem mondható körülmények uralta Türkmenisztánba jönni.

Ehhez mérten útitársaim nem is nagyon izgatták magukat. A fényképezőgépek a tokjukban maradtak, miközben buszunk végigdöcögött ezen az égetően forró földi poklon. Minket egészen más érdekelt. Nem az a hő, ami felülről jön, sokkal inkább az, ami alulról.

Amikor pedig a látóhatáron feltűnt az, ami itt, a semmi közepén megtörte a sivatag egyhangúságát, rögtön mindenki felélénkült. Tényleg, még a levegő is nehezebb lett errefelé. Szinte marta a tüdőmet, ahogy leszálltunk a buszról, útitársaimat azonban ez egy cseppet sem érdekelte, csak rohantak előre, menet közben élesítve kameráikat, hogy minél több felvételt készíthessenek erről a semmi közepén tátongó lukról.

Amikor oda értem, nekem is egy csapásra elállt a lélegzetem. Nem mintha eddig a feltörő gázoktól kaptam volna levegőt. Eddig olyan érzés volt, mintha a sivatag porán át hatoltunk volna be a Pokol mélyére, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Ez legfeljebb a Purgatórium volt. A Pokol odalent kezdődik.

Gondolataim teljesen beszűkültek, ahogy bámultam ez a két háztömbnyi széles, tál alakú mélyedést, ahogy fortyogva izzik és pöfékeli ki magából a gyilkos gázokat. Ha babonás ember lennék, készséggel elhinném, hogy a világnak ezen a távoli csücskében meghasadt a mi világunk szövete és út nyílt az odalenti felé, ahonnan a gonosz erői hatolnak fel a lelkünkért. Nem hiába nevezték el a helyiek ezt a nyílást a Pokol kapujának.

Csak távoli neszként hallottam, ahogy kevésbé érzelmes turistatársaim hevesen kattogtatják a gépeiket, igyekezve minél többet megörökíteni ebből a lángoló átjáróból, mielőtt menni kellene. Ugyanis hiába a sok pénz, hiába fizet az ember akármennyit, hogy itt lehessen, a feltörő gázokkal nem lehet alkudozni. Így hát, ha nem akarunk az örökkévalóságig itt maradni, pár percnyi nézelődés után vissza kellett szállnunk a buszra, hogy aztán a visszafele út is ugyanolyan feszültséggel teli csendben teljen, mint az odafelé vezető.

Csak amikor már megközelítettük a kis türkmén falut, amely a legközelebb esett úti célunkhoz, akkor kezdett felélénkülni a beszélgetés. Még a település neve is mintha a fortyogó katlanra utalt volna. Derweze, vagyis Kapu. A turisták többsége azonban erről tudomást sem látszott venni, csak vidáman nevetgélve szállt le a buszról a nekik kialakított bár felé menet.

- Én mondom neked, már csak Belzebub ülepe hiányzott a közepéről, ahogy épp rázza felénk - viccelődött az egyik. Bár én egyáltalán nem találtam viccesnek, társai készségesen hahotában törtek ki.

Aztán egyszer csak, mintha az én ellenérzéseimnek is hangot adott volna, egy idegenen csengő hang is felcsapott a közelemben.

- Bolondok! - reccsent a krákogó kiáltás. - Nevetni tenni tönkre mi föld. Szégyellni ti! Szellem jönni ti büntet.

A nevetgélők is elhallgattak és a felénk sántikáló töpörödött kis öregre néztek, aki továbbra is kiabálta szitkait csak nagy nehézségek árán kibogozható orosz szavakkal. Kérdés persze, társaim mennyit értettek az egészből. Valószínűbb, hogy csak jót mulattak a cserzett, ráncos arcú, koszos bőr ruhát viselő fickón.

Aztán, alig pár pillanatnyi késéssel, kísérőink is felocsúdtak és elállták a nehézkesen mozgó férfi útját, saját nyelvükön kiabálva neki valamit.

Már épp ragadták volna meg, amikor váratlanul egy újabb hang is beszállt a civódásba.

- Állj! - kiáltotta a bár ajtajában megjelenő fiatal nő. - Legalábbis nagyon úgy hangzott, még ha a helyiek török nyelvéből nem is értettem egy kukkot se.

Most azonban szavai jelentésénél sokkal inkább érdekelt maga ez a lány, aki sietve oda ügetett a marcona őrökhöz, szemmel láthatóan igyekezve kimenteni az öreget a karmaik közül.

Tipikus helyi szépségnek tűnt. Bár nem mindenki díjazza a közepesen alacsony kerek arcú, kissé zömökebb, erősebb csontozatú formákat, de ha elfogadjuk, hogy nem csak a deszka-vékony fotómodellek a karcsúak, márpedig én lennék az utolsó, aki emellett síkra szállna, akkor kifejezetten vonzó jelenségnek mondhatjuk. Útitársaim azonban, úgy tűnt, nem osztják a véleményemet. Ők csak élvezték a műsort, kivívva a lány dühös pillantását, amikor az öreg végül eloldalgott mi pedig, mindannyian, bementünk a bárba.

A lány, aki az egyik pultosnak bizonyult, visszatért a helyére és tölteni kezdte a rendeléseket.

- Ha az öregnek az volt a célja, hogy jól elszórakoztassa őket, hát sikerült - telepedtem le a pult másik oldalára, miközben megvetően bámultam a továbbra is nevetgélő turistákat.

- Csak dühös, amiért elvették a földjét - válaszolta a lány hidegen, tökéletes kiejtéssel.

- Bocsánat! - visszakoztam. Kissé elszégyelltem magam, amikor rájöttem, milyen félreérthetőek voltak a szavaim.

A lány azonban valószínűleg értette, mire akarok kilukadni, úgyhogy kissé barátságosabban, de még mindig hűvösen folytatta:

- Én már mondtam neki számtalanszor, hogy türtőztesse magát, mert így csak bolondot csinál magából, de nem hallgat rám. Már negyven éve küzd, hogy visszakapja a földjét, és túl öreg, hogy változtasson.

- A földjét?

- Igazából a törzs földje, de ez nem sokat számít. Világéletében itt legeltette a kecskéit, mielőtt ez kezdődött - biccentett a távolba, arra, ahol a kráter feküdt valahol.

- Mielőtt kezdődött? - néztem rá értetlenül.

Egy pillanatig ugyanolyan kifejezéssel viszonozta tekintetem.

- Persze - szólalt meg végül. - Mégis, mit gondoltál, mi az a nyílás?

- Hát... gázkitörés, gondolom.

- Pontosan. De nem keletkezett csak úgy magától. - Miután nem szóltam semmit, sóhajtott egyet és folytatta. - Nagyapám még fiatal volt, amikor az oroszok gázt találtak itt. Persze, mint jó elvtársakat, rákényszerítették őket, hogy hagyják el a földet, mert a kitermelés majd nekik is nagyon jó lesz. De aztán a föld beszakadt a gépeik alatt és feltört a gáz. Akkor nem tudtak mit kezdeni vele, úgyhogy úgy döntöttek, jobb, ha meggyújtják és hagyják elégni, minthogy a levegőbe kerüljön.

- Értem... - válaszoltam megrökönyödve. - De... mikor volt ez?

- '71-ben - mondta a lány szinte már közönyösen, majd, látva döbbenetemet, hozzá tette: - Arra számítottak, pár nap, hét, legfeljebb egy-két hónap alatt elég az egész és a tűz magától kialszik. De alábecsülték a gáz mennyiségét.

- De... negyvenkét éve senki nem kezdett vele semmit?

- A szovjeteket nem nagyon érdekelte - volt vállat. - Persze, voltak tervek, hogy betemetik, a föld meg majd eloltja a lángokat, de sosem lett belőle semmi. A turizmus - köpte a szót a nevetve iszogató vendégek felé nézve - jövedelmezőbb.

- Értem...

- Többnyire már hozzászoktunk. Vagy legalábbis elfogadtuk, hogy ez a helyzet. De nagyapám még mindig azért küzd, hogy visszakapja a legelőket.

- Nagyapád...? - néztem arra, amerre az öreg eltűnt, majd vissza a lányra, aki csak bólintott.

- Az őrök már ismerik. Nem bántják, de igyekeznek távol tartani a turistáktól. Szegény viszont nem adja fel.

- Sajnálom. - Kezem önkéntelenül mozdult és a pulton pihenő övére tettem. Ő rám nézett, majd halványan elmosolyodott.

- Tessék - tett elém egy korsó olcsó sört. - Rád fog férni.

- Köszönöm... - nyúltam a tárcám után, de leintett. - Nem szükséges. A vendégem vagy.

Már nem volt időm megköszönni, mert azonnal el is indult, hogy kiszolgálja a továbbra is nevetgélő és iszogató vendégeket. Hazudnék, ha azt mondanám, nem futott át az agyamon, hogy felajánlkozzak, hogy megvigasztalom, de aztán elvetettem az ötletet. Már attól is kényelmetlenül éreztem magam, hogy eszembe jutott. Akkor még rosszabb is lennék, mint azok az alakok, mert én nem csak az otthonukban beállt szerencsétlen helyzeten élvezkednék, de a testén is. Még akkor is, ha nem lenne gyomrom megtenni, ha ő nem akarná.

Így hát inkább hallgattam, jó alaposan meghúztam a söröm és gondolataimban felidéztem a komor megállíthatatlansággal izzó nyílást.