2016. július 19., kedd

Kaukázus

Élvezetek távoli rokonainknál, a messzi orosz végeken.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben, ha csak minimális mértékben is, de szerepet kap Szalma (első felbukkanás: Hegyek ormán) is.

******************************************************************************************

Olyan volt az egész, mintha csak valami különösen híg lávát nyakaltam volna be. A nyelőcsövemen leszivárgó ital úgy égetett, mintha csak valami cseppfolyós élőlény lett volna, melynek felszínét csupa folyékony száj alkotja, amikkel megállás nélkül harapdál, ahol csak ér.
A maró érzéstől köhögni is kezdtem, mint a veszedelem, hogy az egész testem belerázkódott.
- Ná! Ízlik? - érdeklődött széles vigyorral arcán a mellettem ücsörgő Marija.
Krákogtam néhányat, amíg megkínzott torkom végre megbirkózott a rátörő égéssel és ismét működőképessé vált.
- Mintha egy frissen hevített billogot húzogatnának fel-le a torkomon - hörögtem.
- Találó - kacagott fel ivócimborám, olyan hévvel, hogy majdnem kilögybölte a saját, határozottan víznek látszó itókáját a földre. Persze ez az istencsapása, a küllemén kívül, semmiben se volt vízhez hasonlítható. A legkevésbé sem. Az összetévesztés hatása kb. olyan lenne, mint a régi, nagy sikerű tévésorozatban, a Sivatagi show-ban, amikor a kígyó fűszálnak álcázza farkát, odavonzva a legfőbb táplálékául szolgáló gyík prédáját, a fűfaló szöcskét. Bár itt maga a konkrétan lépre csalt egyén a legfőbb áldozat.
Marija viszont, minden tudásomra rácáfolva, mintegy a puszta látszatot erősítve, úgy vedelte italát, mintha a kezében tartott üveg tényleg csak egy ásványvizes flakon lenne, hogy aztán megjegyzésemre reagálva hátravesse a fejét a háttámaszunkul szolgáló dzsip oldalának és önfeledten nevessen.
Maga a két lábon járó kettősség volt ez a lány. Ő volt gyakorlatilag a megtestesült vidámság, legalábbis amikor a közelében voltunk, ami csak még nagyobbat lendített a renoméján. Nem mintha ennek a gyönyörű jelenségnek az utóbbira lett volna szüksége. Ugyanis ez a velem nagyjából egyidős cserzett barna bőrű, fekete hajú szépség volt az egyik legszebb, akit valaha láttam. Mindez azonban ennél élesebb kontrasztban már nem is állhatott volna a körülményekkel. A mellettem a földre heveredve, a méretes, platós dzsipjének támasztott háttal ücsörgő lány akár világhíres modelleket is megszégyenítő alakját, karcsú csípőjét, feszes hasfalát és hosszú combjait ugyanis formátlan, terepszínű katonai egyenruha fedte, lábait pedig súlyos bakancsba bújtatva vetette szét a poros út szélén. A miheztartás végett pedig még a gépkarabélya is ott pihent a keze ügyében. Nem mintha attól kellett volna tartanom, hogy ellenem használja. De hát, a határvidékek gyakran veszélyes helyek. Ennél a határvidéknél pedig már csak azoknál nagyobb jelentősebb a rizikófaktor, ahol háború dúl, vagy a levegőben lóg a kitörésének a veszélye.
Marija és társai azonban minderről mintha tudomást se vettek volna. Na jó, annyira azért mégis, hogy a puskacső mindig kéznél legyen, de egyébként olyan vidáman kacagtak, mint egy balatoni vakációját töltő diáklány-csapat... felfegyverkezve. Az is mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy kihoznak minket ide, a tájban gyönyörködni és az út szélén ücsörögve iszogatni.
- Ázok a bírkátöcskölő kurafik a határ tú'oldalán legalább azt tudják, hógyan kell egy kiadós itókát összerittyenteni - lendítette meg a félig már kiürült grúz vodkás üveget Marija, majd ismét felnevetett tört angolsággal elsütött poénján. - Ízlik, ugyé?
- Borzalmas - fintorogtam, miután még egy apró kortyot leküldtem megkínzott torkomon. - De ha egyszer majd arra használod fel a szabadságodat, hogy Magyarországra látogass, megkóstolhatod a mi kiadós házi pálinkánkat. Az még borzalmasabb - kacsintottam rá, ő pedig ismét harsányan felnevetett, megértve a szavaim mögött csengő iróniát.
- Há' ném lehet az se bórzalmasabb, mint az á céfre, ámit ázok á nagyokosok főznek odafenn Moszkvában - húzta el a száját. - Csák áz órosz vodká... akár á lóhugy - köpött ki. - Még szérencse, hogy itt, áz Isten háta mögött nem nehéz á grúzoktólmse beszerezni ezt-azt.
- Hát, ha már ilyen messze kerülünk a centrumtól, nem csoda, ha a Nagytestvér szeme is elhomályosul kicsit - vontam vállat, majd megint belekortyoltam az egyébként tényleg kifejezetten minőségi italba, hogy aztán továbbra is az erejétől fintorogva végighordozzam tekintetem azon a tájon, aminek a látványáért végül is elsősorban ide jöttünk. - Egyébként is hihetetlen, hogy ez is Oroszország - bámultam az előttünk tátongó szakadék túlsó, kilométerekre innen elterülő másik peremén az égbe szökő, kicsipkézett hegycsúcsokat, melyek párjai pedig, keretbe foglalva a szűk, földművelésre alkalmas talajú völgyet, a hátunk mögött magasodtak.
- Á! - horkantott fel Marija. - Ákkor lész majd ez a föld Óroszország, há májd á gyehenna kápui kinyílanak és mindünket elnyelnek. - Minden előzetes ismeretem ellenére különös volt ezt egy olyan ember szájából hallani, aki az orosz állami jelképeket viseli a zubbonyán. Azonban pontosan tudtam, hogy ezt felesleges lenne szóvá tenni. Meg azt is, hogy miért.
- Hát igen - tettem rá még egy lapáttal inkább, most már teljes megszokással öntve vodkámat a korábbi adagoktól megacélosodott torkomra. - Pláne ha még a természet is így gondolja.
- Hm? - vonta fel egyik ízlésesen vastag fekete szemöldökét Marija.
- Nézz csak körül! - intettem végig vészesen fogyatkozó tartalmú üvegemmel a panorámán. - Oroszország java része síkság. A Kelet-Európai-síkvidék, majd a Nyugat-Szibériai-alföld, a Közép-Szibériai-fennsík, és még sorolhatnám, millió és millió négyzetkilométeren át. Ahol meg nem, ott is lankás, lekoptatott röghegységek vannak csak. Ezen kívül - biccentettem ismét az égbe törő sziklatűk felé - az egész országban csak a csendes-óceáni partvidéken vannak hasonló, gyűrthegységek, helyenként még Ausztráliához is közelebb, mint ide.
Marija elégedetten bólogatott szavaim hallatán, de nem szólt semmit, miközben kivárta, hogy megnedvesítsem a torkomat és folytassam.
- A természet már akkor eldöntötte, hogy ez nem a síkvidéki földműves oroszoknak való föld, amikor évmilliókkal ezelőtt az Eurázsiai-kőzetlemeznek lökte az Arabot és felgyűrte a Kaukázust - pillantottam végig ismét a nevezett hegységen, melynek hófödte csúcsain fényesen csillantak meg a lenyugvó Nap sugarai.
- Úgy ván! - emelte a magasba üvegét Marija. - Áz óroszok csák ázért jöttek ide bő száz éve, hogy a mágukénak követeljék ezt a gyönyörű tájat, élvigyék a birkáinkat meg mégtöcsköljenek pár csinos alán lányt.
- Mmm. Az utóbbi, az igazat megvallva, nekem se lenne ellenemre - vigyorogtam rá cinkosan a mellettem ülő katonalányra, és, talán csak a vodkától megjött bátorságomtól vezérelve, rásimítottam tenyerem a felém közelebb eső combjára.
Marija nem húzódott el, sőt, meg se rezzent. Csak az enyémhez hasonló széles vigyora és csillogó szemei mutatták, hogy tudatában van mozdulataimnak, amikkel óvatosan simogatom lábát a durva katonai nadrág alatt, miközben folytatta:
- Ázok á grúz ányászomorítók se jobbák. De ők legalább finomabb vodkát csinálnák - nevetett fel. - És ákkor már inkább az óroszok. - Halkan felsóhajtott. - Ott tártunk, hogy há egy házáfias oszétiai alán jót ákár á népének, felszábádítva á grúz igá alól, meg néminemű önállóságot, ákkor ézt a gúnyát kell magára öltenie - rángatta meg zubbonyát a mellkasán virító orosz címernél. Ez á mái helyzet. Meg á világ rendje. Áz erősebb kutya bászik.
- Akkor most nekem is kutyához kell hasonlítanom magam, ha szeretnék valamit? - vigyorogtam rá, feljebb csúsztatva kezem a combján. A sikert pedig el is értem, mivel Marija vonásai hamar ismét ellágyultak és viszonozta arckifejezésemet.
A pillanat mintha órákká nyúlt volna, fejünk pedig szinte észrevétlenül közeledett egymáshoz. Már szinte éreztem dezodora illatát a lassan egyre hűvösebbé váló levegőben, amikor hirtelen egy hang szakította meg és törte darabokra a perc varázsát.
- Hé, B! - Összerezzentem, ahogy megütötte fülemet Szalma hangja és visszarándultam az előbbi pozíciómba, feltekintve a mögöttünk álló dzsip platórészére, melynek fala felett épp ekkor pillantottam meg barátnőm zilált szőke üstökét a sűrűsödő félhomályban. - Ha már itt tartunk... - kezdte, mint akinek fogalma sincs arról, mit zavart meg -, tulajdonképpen mi is ez a duma az alánokkal? Ezek itt akkor nem oroszok? Vagy oszétek, vagy mi a fenék? És, még egyszer, miért is örülnek nekünk ennyire, mint majom a farkának, csak mert magyarok vagyunk?
- Hát... - hebegtem, Marijára pillantva, aki felvont szemöldökkel értetlenül hallgatta az elhangzó magyar szavakat.
- Na! Ne csináld már! - nyafogott Szalma. - Te vagy itt a történelem meg a népek nagy tudora. Homályosíts már fel!
- Jól van, jól van! - ráztam meg a fejem, visszakövetelve valamennyit józanságomból az alkoholtól és a pillanat hevületétől. - Odáig tiszta, hogy a magyarok, annak idején, kelet felől érkezve, a délorosz sztyeppéről vándoroltak be Közép-Európába, fokozatosan nyugatabbi és nyugatabbi szállásterületekre költözve, ugye?
- Stimt - bólintott a homályos fej a plató pereme felett. - Baskíria, Etelköz, Levédia meg ilyenek.
- Pontosan - bólogattam én is. - Na már most. Levédiában a magyar törzsek a Kubánt, a mai Oroszország európai területeinek déli részeit és a mai Ukrajna keleti részeit uraló Kazár Kaganátus fennhatósága alatt éltek, egészen addig, amíg azt különböző külső-belső viszályok meg nem döntötték. Akkor pedig a területén élő törzsek nagy része elmenekült, amerre tudott.
- Világos. Forró lett a lábuk alatt a talaj és szétspricceltek a szélrózsa minden irányába.
- Valahogy úgy. A magyarok ugye nyugat felé mentek, Etelközbe, viszont egyes rokon törzsek délre indultak és a Kaukázus védett völgyeiben kerestek menedéket. A magyar írók gyakran szavárd-magyaroknak nevezik őket, ők viszont magukat...
- Alánnak - vágta rá Szalma.
- Pontosan - bólintottam. - Bár az idők során számtalan kisebb népre szakadoztak, például az itteni oszétekre,
vagy a hozzájuk közel álló, a középkorban Magyarországba bevándorolt jászokra, de megőrizték az ősi identitásukat, hogy ők alánok és így rokonok velünk, magyarokkal.
- Értem. Akkor, úgy néz ki, épp egy távoli unokatestvérem kokettál velem. - Bár a félhomályban már nem láttam tisztán Szalma arcát, sziluettjéből ki tudtam venni, ahogy vigyorog, miközben egy kéz jelent meg a vállán és egy hasonlóan zilált üstök mellette, Marijáéhoz hasonló, gyűrött egyenruhában.
A katonalány testtartása alapján, és abból kiindulva, ahogy Szalma fizimiskája megrándult, kétségem se fért hozzá, hogy a leányzó másik, szemeim elől elrejtett keze épp barátnőm bugyijában turkál és a fenekére markol rá.
- Valahogy úgy - nevettem fel.
- De akkor még egy kérdés, mielőtt engednék a csábításnak - somolygott Szalma. - Ha ennyire öntudatosak és makacsok, akkor miért álltak be az orosz hadseregbe?
- Tudod, Oszétia ma két nagy részből áll - magyaráztam. - A nagyobbik északi rész ugyan az Orosz Föderáció része, de mint ilyen, élvez néminemű önállóságot. Bár az alapvetően etnikai alapú föderációban nyomasztóan döntő az oroszok túlsúlya, az azonban sosem merült fel komolyan, hogy a tagállamok autonómiáját felszámolják.
- Szóval mindenki happy és puszipajtások, akik csak a
Oszét nők
saját dolgukkal foglalkoznak.
- Azt azért nem. Az oroszok szeretnék beolvasztani a kisebbségeket, de ez egy olyan etnikailag nagyon vegyes térségben, mint a Kaukázus, ahol ráadásul az orosz etnikum alig van jelen, elég nehéz. Úgyhogy amíg az oszétek nem pattognak úgy, mint pl. a csecsenek tették a '90-es években, valamennyi önállóságot megtarthatnak.
- Világos. És délen.
- Na Dél-Oszétia már egy egészen más tészta. Az a Szovjetunió szétesése után Grúziához került autonóm tartományként. A grúzok viszont sokkal türelmetlenebbül igyekeznek felszámolni ezt az önállóságot és asszimilálni az oszéteket, akiknek persze ez nem tetszik és akkor már inkább szeretnének csatlakozni az Oroszországon belül önállóságukban kevésbé zargatott északiakhoz.
- Értem. És akkor új barátaink azért katonáskodnak orosz színekben...
- Mert oszét katonák önálló oszét állam nélkül nem lehetnek - vágtam rá. De a ruszki mundér szolgálatában azért mégis tehetnek valamit a népükért.
- Oké... Akkor, azt hiszem, megjutalmazom ezt a hős hazafit - karolta át a mellette a platón heverő lányt Szalma.
- Oké! - nevettem fel, miközben eltűntek a fém perem mögött.
- Míre vó't kíváncsi á kollégina? - vonta ismét magára a figyelmemet az érdeklődő tekintetű, felvont szemöldökű Marija.
Így talán még gyönyörűbb volt, mint egyébként. Majd elolvadtam, ahogy figyeltem a számára értelmetlen magyar beszéd hallatán kíváncsian csillogó tekintetét.
- Csak a magyar-alán rokoni szálakra volt kíváncsi - válaszoltam. - Szerette volna tudni, kinek is készül elcsavarni épp a fejét - tettem hozzá somolyogva.
- Szóvál úgy - kacagott fel társnőm.
- Egy mágyár és égy alán leány együtt... Tálán a világ egyik légszebb párosítása.
- Meglehet - kuncogtam én is, majd huncutul hozzátettem: - Nekem se lenne ellenemre hasonló.
- Ákkor miért nem folytatod ott, áhol abbahagytuk? - pillantott a combjára Marija cinkos mosollyal az arcán.
A szívem dobbant egy nagyot, a torkom pedig kiszáradt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán csak sikerült összeszedni a bátorságot, hogy ismét az alán lány mellé kússzak és enyhén remegő kézzel végigsimítsak combján.
- Meg az is érdekelte - folytattam, próbálva a korábbi beszélgetés elmeséléséből további erőt meríteni, miközben tovább simogattam a hosszú, feszes combot -, hogy tulajdonképpen mi is különböztet meg titeket az oroszoktól.
- Áz, hogy mi szébbek vagyunk - kacagott fel társnőm.
- Ezt én ilyen egyértelműen nem jelenteném ki - méláztam el, de aztán gyorsan hozzátettem: - Bár persze az alán lányok szépségéhez nem férhet kétség. Különösen ezéhez az alán lányéhoz - kacsintottam rá, mire Marija kissé zavartan kuncogni kezdett.
Ez a fejlemény elég bátorságot adott ahhoz, hogy feljebb csúsztassam kezem, rásimítva belső combjára, úgy, hogy a kisujjam már a nadrágja ágyéki részét súrolta. Merészségemre egy újabb bátorító mosoly volt a válasz.
- Az orosz lányok messze földön híresek a szépségükről - magyaráztam az előbbi megjegyzésemet. - A magas, karcsú, hosszú combú, tejfehér bőrű, szőke, kék szemű lányok...
- Á, igen. Á sztyeppei Bárbie babák - kacagott Marija.
- Úgy valahogy - nevettem én is a viccén. - Az alán lányok viszont másképp szépek. Bennük az északias hideg szépséggel szemben van valami temperamentumos báj... A szikrázó szemeikben... - pillantottam Marija barna pupillájába - és a barna bőrükben. - Kissé feljebb csúsztattam a kezem, felgyűrve a katonalány zubbonyának peremét és ujjaim hegyével végigsimítottam hasfala selymes bőrén.
Marija nem mozdult, csak még szélesebben mosolygott, szemei pedig bátorítóan csillogtak. Azokban a fénylő szemekben elveszve teljesen ki is ment a fejemből, hogy igazából, a Kaukázus természeti csodáit megszemlélni érkeztünk ide. Szalmát ez jobban is érdekelte, mint az emberek tanulmányozása... már ha épp ez utóbbit nem olyan közelről és behatóan teheti, mint most, az ütemes mozgástól halkan nyikorogni kezdő platón. Ez azonban nekem épp csak a periférián jutott el a tudatomig. A többit ugyanis Marija déliesen kreol arcának látványa töltötte ki, ahogy csábítóan mosolyog rám.
- És van egy másik hely is, ahol az alán lányok másképp, de legalább ugyanannyira gyönyörűek - krákogtam.
Szinte vezette a kezem, ahogy vakmerően kicsatoltam az övét és miközben az ajkaink összeértek, kezem becsusszant a nadrág és a bugyi alatti rejtek már lassan nedvesedő szépségei közé. 

**********************************************************************

Ha tetszett, olvass el egy másik történetet is, ahol B távoli rokonokat látogat meg!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]