2013. augusztus 9., péntek

Hegyek ormán

B-vel a föld körül

Felemeltem a fejem, hogy beszívjam a friss hegyi levegőt. A csípős szellő arcomba mart és fésűként túrt bele hosszú hajamba, mely kalácsszerűen befonva úgy verdeste a hátam, akár egy ostor. Mintha ez is csak tovább akarna hajtani. "Előre, előre!"
Ahogy azonban megtettem a következő lépést, a felkavicsozott utak anyagára emlékeztető, annál azonban jóval porózusabb sziklatörmelék megcsikordul bakancsom talpa alatt, én pedig kis híján hasra vágódtam. Csak a kezemben szorongatott síbot mentett meg, ahogy beledöftem az állagra a friss, ragacsos hóra valamelyest emlékeztető anyagba, ami azonban más szempontból egyáltalán nem hasonlított a téli fehér lepelre. Na igen, groteszk, fekete, mocskos és érdes hó lenne belőle. Ennek ellenére van olyan eszement, aki, mintha nem is látná a különbséget, az ilyen terepen snowboardozik. Igaz, ami igaz, a célnak megfelel, csak a deszkát kell csúszásonként cserélni. De akinek nincs mi másra elvernie a temérdek pénzét...
Ez azonban vajmi kevéssé érdekelt, amikor ismét kissé megcsúsztam a nem épp stabil talajon, majd megtorpantam kicsit kifújni magam, miközben ismét körbe néztem. Bár már jócskán benne járunk a tavasz elejében, a környezet erről mintha tudomást sem vett volna. A körben az égbe szökő sziklás ormokat még mindig helyenként hófoltok takarták, melyek úgy települtek rájuk, mintha csak porcukorral hintették volna be őket. Az idefent süvítő szél, igaz, már nem volt olyan fagyos, de az ilyesminek otthon azért ugyanúgy nem örül az ember tavasszal. Azt azonban el kellet ismerni, hogy a látvány így is csodaszép. A távolba nyúlóan meredező hegyek, a köztük dél felé kiszélesedő völgyek, melyek mélyén néhol sebes folyócskák csörgedeztek, melyek majd olvadáskor hatalmas árakat zúdítanak le a hegyekből... A természet ritka kincseinek egyike.
- Gyerünk, gyerünk! Sietni! - törte meg mélázásomat egy hang. - Menni, mert lemaradni.
Gyorsan előre kaptam tekintetem az előttem kígyózó kis menetoszlopra. Társaim lehajtott fejjel, kissé görnyedten baktattak felfelé a sziklatörmelék fedte hegyoldalban, óvatosan emelve minden egyes lépésnél kissé előrébb saját síbotjukat. Egyedül barnás bőrű, sűrű bajszot viselő vezetőnk ácsorgott egyhelyben, szúrós tekintettel fürkészve engem a sor végén.
- Menni, menni, mert lemaradni! - szólalt meg ismét, erősen tört angoljával.
Nem igazán volt velem kibékülve. Talán mert túl gyakran lemaradtam, nem lévén hozzászokva az ilyen nehéz terepen mászáshoz, de az is lehet, valami más unszimpatikusat talált bennem.
Mindenesetre nem szóltam semmit, csak megacéloztam izmaimat és igyekeztem nem felbukni és lenyúzni minden bőrt magamról, ahogy a helyzet lehetővé tette rohamléptekkel igyekeztem beérni a többieket.
Amikor látta, én is biztonságban betagozódok a csapatba, vezetőnk nem szólt semmit, csak kissé elhúzta száját, amitől sűrű, barnás-szürkés bajusza kefeként rángott és ismét előre fordult, tekintetével csapatunkat pásztázva. Végül mereven megállapodott pillantása, nekem pedig nem is kellett sokat nyújtogatnom a nyakam, hogy rájöjjek, kit bámul annyira.
Bár én voltam a csapat valószínűleg leggyengébb tagja, így is könnyedén észre vettem a hegyoldalban botladozás közben, mennyire felkeltette Szalma középkorú kísérőnk figyelmét. A csinos lányt persze csak én neveztem Szalmának, megfelelő színű, most szoros kontyba fogott haja nyomán. Bár "hódolójának" se lett volna jobb választása, lévén eredeti nevét képtelen kimondani.
Mitagadás, tényleg helyes lány volt a mi Szalmánk. Nálam nagyjából egy évvel fiatalabb és úgy egy fejjel alacsonyabb, ugyanakkor az ő izomzata a sok gyakorlattól ezerszer jobban alkalmazkodott a mászáshoz, így, bár ő is mereven maga elé bámulva koncentrált, hogy el ne essen, hozzám képest rohamléptekkel haladt. Ugyanakkor térdnadrágja és bakancsa, valamint ujjatlan felsője és mászókesztyűje között szabadon maradt végtagjain csodás látványt nyújtottak megfeszülő izmai, amelyek azonban, az erős, sportos hatás ellenére, egy fikarcnyit se vettek el nőiességéből.
Nem tagadom, ha nem kellene ennyire odafigyelnem minden egyes lépésemre, én is csak őt bámulnám. Talán pont ezt érezte meg bennem vezetőnk is, és, ha rosszindulatú lennék, azt is feltételezhetném, féltékenységében meresztget rám ilyen gyilkos pillantásokat. Már amikor épp nem Szalmán legelteti bogárszemeit. Na igen, az ő kultúrájában nemigen lehet hozzászokva, hogy egy nő legyen a vetélytársa szerelmi ügyekben.
Magamban jót mulattam a gondolaton, de hangosan felnevetni már csak azért se volt lehetőségem, mert akkor a megcsúszásra hatványozottan megnőttek volna az esélyeim. Utána pedig, a helyzetet elnézve, már vezetőnk kacagott volna.
Inkább összeszorítottam a fogaimat és tekintetem magam elé szegezve araszoltam felfelé.
Viszonylag gyorsan felzárkóztam a középmezőnyhöz, ez azonban annyira igénybe vette energiáimat, hogy ismét meg kellet állnom kicsit pihenni. Miközben pedig kifújtam magam, tekintetem újból végighordoztam a magasba törő hegyek alkotta tájon.
Az egyik szélesebb völgyben egy falucskára lettem figyelmes. A vájogházak a meredek hegyoldalban sorakoztak egymás mellett, alatt, felett. Kicsit olyan volt, mint egy groteszk panel lakótelep, amit anno a szocialista várostervezők egy hegy oldalába állmodtak meg. Mert miért ne? A természet úgyse állhat az ember útjába. Csak ezek a házak épp nem panel épületek voltak, errefelé meg nemigen volt szocializmus.
Első pillantásra az omladozónak ható vályog kajibák úgy hatottak, mintha csak úgy össze-vissza nőttek volna ki a földből. Ahogy azonban tovább méregettem őket, szabadjára engedett fantáziám szinte már egy méhkas mintáját vetítette rájuk.
Nem hiába, az ilyen zord helyeken az ember öntudatlanul is ahhoz tér vissza, amit a természet egyszer már, ha más formában is, de megalkotott. Ez pedig igencsak zord környezet, amit a falu előterében legelésző kis birkanyáj is bizonyított. A maroknyi sovány jószág serényen kutakodott harapnivaló után a sziklák között,  miközben nyomukban baktatott, láthatóan nem sokkal jóllakottabb pásztoruk. A kaftán mindenesetre alaposan lötyögött szegény ördögön.
Azonban nem volt túl sok időm ezen elmélázni, mert hátam mögül ismét felhangzott a szokásos, ingerült "Menni, menni!" Legszívesebben megeresztettem volna egy gyilkos pillantást a fickó felé, de ő ekkor már ismét Szalma után bámult. Nem tudom, mit remélt, hiszen bármelyikünknek akár az apja is lehetett volna, mindenesetre előre sajnáltam szegény lányt, amikor ez a kefebajuszos rámozdul. Aztán persze nem érti meg, a leányzó miért utasítja vissza, hiszen a környezetében ő igencsak jó parti az x+1 birkájával.
Megcsóváltam a fejem, majd sietősen tovább indultam, nehogy a fickó még egyszer rám morduljon.
Nem volt már messze a csúcs, és szerencsére kibírtam már pihenő nélkúl, hogy végül csak odafent roskadjak le, magam mellé ejtve málhás táskámat, a többiekkel együtt leheveredve. Csak vezetőnk maradt állva, egykedvűen helyezve súlyát egyik lábáról a másikra, majd tekintetével ismét megkereste kiszemeltjét.
Én nem vesződtem a keresgéléssel, csak követtem a vén kecske pillantását. Szalma a sziklacsúcs szélén ücsörgött, lábait enyhe terpeszben széttéve maga előtt túrazsákja két oldalán, miközben egy gondosan becsomagolt szendvicset bontogatott.
Emberünk idegessége szemmel láthatóan egyre csak nőtt. Már csak a megfelelő pillanatot várta. Ekkor bennem is felébredt a versejyszellem, amellett persze, hogy nem akartam egy ilyen kemény túra után kitenni Szalmát a nyilvánvalóan felesleges zaklatásnak. Na meg... na jó, nem tagadom, volt bennem egy kis bosszúvágy is kísérőnk iránt. Úgyhogy, még mielőtt a férfi mozdult volna, előhorgásztam egy bontatlan ásványvízes flakont a táskámból és feltápászkodtam, hogy a lehetö legnagyobb természetességgel odabandukoljak a kilátást csodáló lányhoz és megkínáljam a fárasztó mászás után igencsak jól eső folyadékkal. A szükés kék szemek vidáman csillantak rám és barátnőm mosolyogva kínált hellyel maga mellett, hogy kedvességemre válaszul ő egy szendviccsel kínáljon meg.
Magunkon éreztem helyi kísérőnk pillantását és nem tudtam elmulasztani, hogy miután vidám csevegésünk közben Szalma egy nagy puszit nyomott az arcomra, hátra ne nézzek rá.
Ha pillantással ölni, vagy legalábbis egy kicsit lökni lehetne, én már kicsavarodott végtagokkal hevernék odalent a több ezer méteres mélységben. De abban mindenképp biztos voltam, hogy lefelé már gyakrabban hallom majd, hogy "Gyerünk, gyerünk! Menni, menni!" A pillantások pedig még szúrósabbak lesznek. Csak remélni tudtam, hogy holnap már a másik, sokkal szimpatikusabb, és, ami fontosabb, sokkal udvariasabb helyi fickó, gyaníthatóan ennek a kéjencnek a fia kísér el minket. Addig pedig már fél lábon is kibírom.
Most azonban ez a legkevésbé sem érdekelt. Csak üldögéltem a sziklaperemen Szalma mellett, majszolgatva a szendvicsemet, miközben bámultunk le a rohamos léptékkel alacsonyodó csúcsok erdejére, melyen túl, az ormok felett lebegő ködön keresztül, néha előbukkant a távoli sárga síkság, a végtelenbe nyúló, fél kontinensnyi méretű sivatag pereme.
Olyan szürreális volt ez a látvány, mintha a törmelékes lejtőn valahol véletlenül átléptünk volna egy másik világba, hogy most egy eddig ismeretlen vidéket szemléljünk. Pedig itt gvoltunk, ahova készültünk. A görög mitológiának a földet vállain tartó gigászának nevét viselő hegységben, hátunk mögött Észak-Afrika legmagasabb csúcsával, nem messze a Szahara homoktengerének peremétől. Én pedig ismét kihúztam magam, hogy beszívjam a fölöttünk süvöltő szellőt, miközben az keresztülvág a marokkói Magas-Atlaszon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]