2017. március 18., szombat

Nőknek tilos

Üres folt a nők térképén.

B-vel a föld körül

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Dannie (első megjelenés: Magasban) is.

***************************************************************************************


Kevés nehezebb kérdést lehet feltenni nekem, mint hogy mi a kedvencem valamiből… legyen szó bármiről is. Tulajdonképpen minden más mellett ez a helyzet az évszakokkal is. Pesszimistább hangulatomban mondhatnám, hogy mindegyiket utálom, mert mindegyik valami problémát hoz magával, ha azonban az optimizmusra törekszem, mindegyikben találok valami szépet is. A tél hidege és sötétsége mellé társul az a kellemes érzés, amikor az ember végül haza ér az otthon melegébe és megihat egy forró teát meg bebújhat a pihe-puha ágyába. A nyár tikkasztó hősége, az állandó zenebona és kurjongatás mellett ott van a szabadság és a gondtalanság érzete is, na meg a sok alúlöltözött, csinos lány. Az ősz kezdődő hűvösét és a hétköznapok szürke munkájába való visszazökkenést kárpótolja az a semmivel össze nem hasonlítható hangulat, amit az elsárgultan lehulló falevelek nyújtanak. Na meg én a lassan, fokozatosan egyre jobban beöltöző lányokban is szeretek gyönyörködni. A tavaszt pedig különösen egyetemista koromban rühelltem. Az az időszak ugyanis, amikor igazán kezd már kellemes meleg lenni, süt a nap, csiripelnek a madarak, az emberek, annak örömére, hogy már lehet, hirtelen nagyon sok időt töltenek az utcákon, közterületeken, egybeesett a félévközepi zh-időszakkal, amikor pedig nekem gőzerővel tanulnom kellett. A fiatal B-nek pedig az mindig nehezen ment, hogyha közben millió zaj duruzsolt a fülébe.
Emellett pedig én az a típus vagyok, aki nem szereti a napsütést. Az persze kevéssé zavar, ha a terasz hűsítő árnyékában ücsörgök és figyelem, ahogy a környéket beragyogja a napfény, ha azonban az az égi energia közvetlenül engem ér…
Talán pont emiatt vált a kedvenc időszakommá, pláne mióta lediplomáztam és a hajtósabb időszakok kevéssé konkrét időintervallumhoz kötötté váltak, a késő ősz és a kora tavasz. Azok az időszakok, amikor még vagy már meg lehet lenni odakinn egy vastagabb pulóverben, vagy egy széldzsekiben, viszont a Nap már nem tűz annyira, vagy egyenesen felhők mögé bújik. Ráadásul azok közé is tartozom, akik szeretik hallgatni, ahogy az enyhén szitáló eső kopog a tetőn vagy az ablakon.
Éppen ezért esett most is olyan jól ott sétálni az elhagyatott fövenyen. Széldzsekim kizipzárazott szárnyaiba könnyedén belekapott az enyhén lengedező légáramlat, nem hagyva ki hátam közepéig aláhulló hajamat sem.
Kellemes érzés volt az otthoni késő télből kiszakadni a Mediterráneum lassan kezdődő tavaszába. A kellemesen enyhe hőmérsékletbe, a néha már ki-ki sütő napba és a megfelelően enyhe időjárásba.
Elmélázva figyeltem, részben tekintetemmel, részben egyéb érzékeimmel, ahogy lábam minden egyes lépésnél apró roppanással belesüpped a hajnali eső nyomán még mindig nedves tengerparti homokba, ahogy zsebredugott kézzel lassan átporoszkálok rajta.
A tengerpart teljesen kihalt volt. Nehéz elképzelni, hogy már csak pár hónap, és a nyári előszezon beköszöntével is tülekedni fognak már itt a turisták mindenfelől a nyugati világból, és még annak kulturális szomszédságából is, élvezve a napsütést és a meleg tengervizet. Bár a történelmi emlékek miatt ide látogatók inkább délebbre veszik az útjukat, Athénba, vagy a Peloponészosz-félsziget északi részére, utána pedig a tengerparton ejtőzni a közeli Kiklidák szigeteire, főleg Naxoszra, Paroszra, vagy Szantorinire vonulnak el, emellett legalább annyian jönnek ide, az ókori emlékekben nem igazán bővelkedő, de tengerparti ejtőzésre épp annyira megfelelő északi területekre is.
Ahogy felemeltem a fejem és körbe pillantottam, sok szempontból nehéz volt elhinni, hogy ez is az a Görögország, mint a klasszikus ókori gyökérzeten kinőtt párja. Bár a mediterrán éghajlat nyomait ugyanúgy magán viseli a Thesszaloniki mellett háromujjú kézként az Égei-tengerbe nyúló Khalkidiké-félsziget is, a sűrűbb növényzet, magasabbra szökő hegyvidékek és a közelmúlt mellett inkább a középkor, mint az ókor hatásait magán viselő civilizáció inkább a balkáni szomszédokkal rokonítja a tájat.
Felpillantottam a lankás hegyekre, melyek Szinthonia félszigetének is a gerincét alkották, épp úgy, mint a két szomszédjáét, a nyugatabbra lévő Kasszandráét és a keleti Athoszét.
Ahogy a harmadik név eszembe ötlött, azonnal megtorpantam és szinte gépiesen fordultam kelet felé, hogy látóteremet betöltse a fövenytől alig csak néhány kilométerre húzódó hegysor.
Az egész olyan volt, mint egy gigantikus méretű bálna. A kontinens felől viszonylag alacsonyan előre nyúló nyél, mely aztán fokozatosan felmagasodik a képzeletbeli bálna hátát és feje búbját alkotó Athosz-hegybe. A látvány egyszerre volt teljesen hétköznapi és valahogy mégis misztikus. Szinte a homokba gyökeredzett a lábam, ahogy, még mindig zsebre dugott kézzel, teljes mozdulatlanságban bámultam a tengerszoros túloldalát. Azt a vidéket, ami számomra bizonyos szempontból mintha nem is létezne.
Ismertem egy fickót, aki előszeretettel emlegette, hogy tulajdonképpen bárminek az ég egy adta világon lehet földrajzi vonatkozása az alkoholfogyasztástól kezdve a piros lámpás negyedeken keresztül a metálzenéig. Ha pedig valamit összekapcsolunk a geográfiával, arról már térképet is lehet készíteni. Nem tudom, eszébe jutott-e már valakinek, de ha már ekörül a téma körül forgunk, simán készíthetnénk a Föld felszínéről térképet a férfiak és a nők szemszögéből.
Első ránézésre a két térkép valószínűleg az égvilágon semmiben nem különbözne. Viszont ha kiemelnénk a Balkánt, azon belül is Görögország északi részét és a Khalkidiké-félszigetet, azon a férfiak három kisebb szigetnyúlványt látnának, Kasszandrát, Szithoniát és Athoszt. A nők viszont csak az előbbi kettőt. Athoszt pedig akár le is lehetne hagyni a lapról, mintha annak a helyén csak a nyílt tenger hömpölyögne. Hiszen azon humanoid entitások, akik nem viselnek semmi lelógót a lábaik között, annál jobban leginkább csak hajón közelíthetnék meg az Athosz-hegyet, mint ahol én most állok. És úgy se sokkal jobban. Ez a háromszázharmincöt négyzetkilométeres félsziget ugyanis talán az egyetlen földdarab a világon, ahova a gyengébbik nem képviselői nem tehetik be a lábukat.
Lassan pislogtam, ahogy a nem is oly távol, de mégis gyakorlatilag számomra elérhetetlen messzeségben nyújtózott előttem a lankás hegyfok a borult koratavaszi ég alatt. A félsziget, amely megannyi szempontból ott is van, meg nincs is. Én is látom, de sosem érhetem el, a saját, személyes térképemen rajta van, de nincs is. Épp úgy, ahogy magáén Görögországén is.
Hellász, mint ország, a tizenkilencedik század előtt gyakorlatilag nem létezett. Viszont az ókorban a görög kultúra kiterjedt ide is, ahol ugyanúgy hellén nyelvet beszélő lakosság élt, mint Athénban, Spártában vagy Korinthoszban. Emiatt amikor az újkorban az európai kontinens legdélkeletebbi csücskében élő nép egyesíteni akarta képviselőit egy független országban, ezt a vidéket is megkaparintották a Török Birodalomtól.
Időközben azonban sok dolog megváltozott. A kereszténység kezdeti időszakában ugyanis, amikor azok, akik a végletekig el akartak merülni Isten közelségében, úgy gondolták, úgy tehetik ezt meg, ha Jézushoz hasonlóan kivonulnak a pusztába, távol a világ zajától, és ott remete életet élnek. Tették ezt sokan az egyiptomi és a szíriai sivatagban, de tették a Balkán hegyes, erdős vidékein is. Akkoriban pedig még nem volt divat a turizmus, így a Khalkidiké-félszigetnek a kontinenshez közeli strandjai senkit nem hoztak lázba, úgyhogy az Athosz-félsziget a néhány tengerparti halászfalut leszámítva gyakorlati néptelenségével ideális választásnak tűnt. Különösen a félsziget végében emelkedő Athosz-hegy. A vidék ráadásul pedig még a gyakorlatban is elvált a külvilágtól, mióta a perzsa uralkodó, Xerxész, Hellász ellen vonulva a Krisztus előtti ötödik században átvágatta a félsziget tövét, elkerülendő, hogy ugyanolyan viharban pusztuljon el a flottája a földnyelv csúcsánál, mint elődjéé, Dareioszé, röpke tíz évvel korábban.
A szerzetesek pedig éltek ott viszonylagos háborítatlanságban. Nem macerálták őket a rómaiak, még kevésbé az immáron keresztény Bizánc, de még az oszmán törökök sem igazán. Amikor pedig a félsziget a megint csak ortodox keresztény görög állam uralma alá került, az megtartotta magának ugyan, viszont olyan széleskörű autonómiával látta el, hogy a papíron Athén igazgatása alá tartozó autonóm terület a gyakorlatban a világ egy kézen megszámlálható mennyiségű teokratikus köztársaságainak egyikévé vált.
Mind a mai napig a félszigeten élő szerzetesek nem feszegetik az állami hovatartozás kérdését, a görög hatalom pedig cserébe gyakorlatilag teljes önigazgatást enged nekik. Mintha a Görögország térképén mindig ott szereplő Athosz igazából nem is lenne ott. Maximum szomszédos országként. A szerzetesek pedig ki is használják a totális önkormányzatukat, saját törvényeket hozva, melyek mind saját életmódjuk fenntartását szolgálják. Bár az eredeti remete életmódot már réges-régen feladták, kolostoraikban máig bezárkózott csendességben élnek, elzárkózva a világtól, csöndesen elmélkedve és munkálkodva. Ahhoz pedig, hogy ez működjön, azt is meghatározták, évente hány idegen léphet be a köztársaságuk területére, lettlégyen az ténylegesen a világ de facto egyik legrégebbi ma is létező „államára” kíváncsi turista, vagy a lelki javak miatt érkező világi ortodox keresztény hívő. A szigorúan megszabott keretszámon belül azonban van még egy kikötés. Nem lehet az illetők között az egy nő sem.
Így hát én csak itt álldogálhattam, Sithonia tengerparti fövenyén, és a távolból nézhettem azt a földet, ahol a vén atyák, fiatal rendtársaikat féltve a kísértésektől, úgy határoztak, a vágyak okozóit megszabott távolságnál közelebbre nem engedik a félszigethez. ÉS ez vonatkozik a tengerre is, így hát azok a hajók, amik nem közvetlenül a félszigetre tartanak, és így eleve nem lehet a fedélzetükön nőnemű egyén, csak egy megszabott távolságon túl haladhatnak el a partok közelében.
Halkan horkantottam egyet. Nem tudtam, bosszankodva összehúzzam a szemöldököm, vagy inkább kuncogva megcsóváljam a fejem. Persze a mai nyugati világban az ilyesmit égbekiáltó diszkriminációnak tartanák, a másik oldalról viszont minden országnak megvannak a maga törvényei, amik nem mindig felelnek meg a legmagasabb etikai elvárásoknak. Az Egyesült Államokban is van olyan tagállam, ahol máig él helyi törvény arról, hogy a férj bizonyos időközönként megverheti a feleségét, vagy hogy egy nő nem vághatja le a haját a férje engedélye, vagy egyes helyeken akár állami beleegyezés nélkül. Felmerül persze, hogy mindezeket betartatják-e vagy sem, de a lényeg az, hogy léteznek. Így hát az vesse az első követ az athoszi szerzetesekre…
Emellett benne van a pakliban az is, hogy a jó testvéreket senki nem kötelezi arra, hogy életük végezetéig ott maradjanak a közösségben. Vannak bőven olyanok, akik pár évet eltöltenek a kolostorok csendjében, majd visszatérnek a nagyvilágba. És ezt senki nem helyteleníti. Ha pedig valaki esetleg pont a világi hívságok, vagy saját személyes, a női „csáberő” irányába való gyengesége miatt vonulna vissza ide, miért ne tarthatnák távol tőle ezeket a kísértéseket?
Nem tudom, az athoszi törvény-e a jó, vagy a liberálisabb ellentéte, az azonban mindenképp biztos, hogy a kérdés egyáltalán nem fekete-fehér.
Szóval én végeredményben belenyugodtam, hogy maradok itt, lecövekelve a szomszédos félsziget partján, zsebre dugott kézzel bámulva az előttem teljes valójában elnyújtózó vidéket, ahova viszont soha nem érhetek el.
- Á! Szóval itt vagy – rántott vissza hirtelen a valóságba egy vidám hang.
Én se tudtam elkerülni, hogy arcomra mosoly üljön ki, ahogy hátra fordultam és megpillantottam a közeli út felől a fövenyen át felém közelítő alakot.
Nem tudtam volna megmagyarázni, miért, de Dannie valahogy mindig ilyen hatással volt rám. Egy részem úgy érezte, inkább szörnyülködnöm kellene mindenen, amit barátnőm képviselt, végezetül azonban mindig csak azt érte el, hogy mosolyra, vagy egyenesen nevetésre derített és jó érzéssel töltött el a közelségével.
Hátrazselézett rövid hirtelenszőke hajjal koronázott arcán neki is széles vigyor ült, mint mindig, vakítóan kék szemei pedig szikrázóan csillogtak.
- Már el se tudtam képzelni, hová lettél – állapodott meg mellettem amerikai társam. – Kihagyod a legjobb részt.
- Ha te mondod – vontam meg a vállam.
Egy pillanatra hallgatott, majd, követve az irányt, amerre az imént még tekintetem fordult, ő is a víz túloldalán nyújtózó félszigetre nézett.
- Ne mondd, hogy a vén nőgyűlölő kecskék jobban érdekelnek, mint a buli odabenn – bökött a közeli falu felé a fejével, ahol megszálltunk.
- Nem nőgyűlölők – ellenkeztem. – Csak nekik is megvan a saját életmódjuk. Ahogy neked is.
- Ha te mondod – vont vállat most Dannie. – Az mindenesetre biztos, hogy a vendéglátóinknál már alaposan fogy a bor és az ouzo. Amikor eljöttem, hogy megkeresselek, Marijának már nem hiányzott sok, hogy letolja a bugyiját.
- Ha pedig te akkor jelen vagy, az apjának ahhoz nem fog hiányozni sok, hogy fogjon valami keményet és fejbe verjen vele – kacagtam fel, felidézve nagydarab, pocakos, de jó erőben lévő vendéglátónkat és a szemrevaló tizennyolc éves lányát. Rendes, barátságos, vendégszerető ember volt, azonban kissé vaskalapos. Tökéletesen el tudnám képzelni róla, hogy gondolkodás nélkül kifilézné azt aki foltot ejt a lánya jóhírén. Márpedig az az ilyen kis településeken, mint az itteni is, sokat számít.
- Nem, ha nem tudja meg – kacsintott Dannie, én pedig erre már nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. Jenki társam sosem fog megváltozni. Épp olyan nőcsábász, mint amilyen én is voltam valaha. Csak ő még ráadásul rá is játszik és kihasználja, hogy annyi lányt megfektethet, amennyi ideje csak van ágyban henteregni. Akkor se lennék meglepve, ha még évtizedek múlva is ezt csinálná tisztes ősz halántékkal… Már ha addig valaki féltékeny hozzátartozó nem csapja agyon.
- Na, nem jössz? – térített ismét magamhoz Dannie, ezúttal már megértő, barátságos arckifejezéssel ismét abba az irányba biccentve a fejét, amerről jöttünk.
- Köszi, de nem – ráztam meg a fejem. – Te menj csak! Én még maradok egy kicsit, olyan közel, amennyire a vén kecskék engednek.
- Te tudod – vont vállat barátnőm. – De aztán ne csodálkozz, ha egyedül bújsz ágyba, mert minden szóba jöhető pipi nálam köt ki!
- Nyugi! Nem fogok – mosolyogtam vissza rá nyugodtan.
Ő egy pillanatig csak nézett rám, majd egy sóhaj kíséretében legyintett és visszaindult a házhoz.
- Jössz te még hozzám csajokért! – szólt még hátra a válla felett.

- Ha te mondod – motyogtam ismét, miközben én pedig ismét visszafordultam az Athosz-hegy sziluettjéhez, ami lassan halványodott előttem a leszálló koratavaszi estében.

*************************************************************************

Ha tetszett, olvasd el B egyik másik kalandjának történetét is Görögország vallási életében itt!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

FlagCounter

[URL=http://info.flagcounter.com/3p1k][IMG]http://s06.flagcounter.com/count/3p1k/bg_FFFFFF/txt_000000/border_CCCCCC/columns_2/maxflags_12/viewers_0/labels_0/pageviews_0/flags_0/[/IMG][/URL]